Az órára pillantottam. Hajnali 1:34 perc volt június 29.-e. Holnap indulunk haza. Otthon még csak-csak el tudom kerülni Billt, de a turnébuszon ez képtelenség. Ha az eszemre hallgatok, azt mondja, hogy megőrültem. Ha viszont a szívemre…
Most vagy soha! Ez a mondat járt az eszemben mikor felkeltem az ágyról és kimentem a hotel folyosójára. A rajongók sikítozását már nem hallottam, ami egy kis nyugalommal töltött el.
Az én szobán az 502-es volt. Billé az 503-as. Odaléptem az ajtaja elé és óvatosan lenyomtam a kilincset. Be volt zárva. Ezen elmosolyodtam. Sokszor mentem már át így lopva egy-egy estén megnézni Billt, hogy alszik. Jó párszor nyitva is találtam az ajtót. Kivétel akkor.
Halkan bekopogtam. Semmi. Ismét próbálkoztam és úgy szint semmi. Fájó szívvel, bár de visszamentem a szobámba. Vettem egy forró fürdőt és bevettem egy altatót majd lefeküdtem. A gyógyszer hatásos volt, mert hamar elaludtam. Azon az éjjelen is Billel álmodtam. Az én gyönyörű szerelmemről, akit kényeztethettem és a szívem összes szeretetével szerethettem.
Másnap reggel kissé kómásan ébredtem. Az álmomban Billtől kapott csókokat még az ajkaimon éreztem. Mézédes keserűség. Ez járta át az egész testemet.
Mivel a fiúk mielőbb haza akartak érni, ahogy én is gyorsan elkészültem, összeszedtem a cuccaimat és már kint is voltam a szobából. Miközben a liftre vártam Bill kilépett a szobájából és csak meredten engem nézett. Az ajkai kissé nyitva maradtak és az arcán enyhe pír jelent, meg amit a meleg számlájára írtam.
- Jó reggelt! – mondtam mosolyogva mikor mellém ért.
- Jó reggelt! – mondta és visszamosolygott. Tiszta őszinte mosoly jelent meg tökéletes arcán. – Jól aludtál? – kérdezte immáron a liftben.
- Mondhatjuk igen. Na és te?
- Fogjuk rá. – dőlt a lift falának.
Többet már nem beszéltünk. Mikor leértünk a többiek is már készen álltak az indulásra így nem haboztunk. Gyorsan beszálltunk a buszba és már úton is voltunk hazafelé.
A kilométerek és az órák meglepő gyorsasággal teltek és mire észbe kaptam már este is volt. Gyorsan letusoltam és lefeküdtem. Pár percen belül el is nyomott az álom, de mikorra a busz teljesen elcsöndesedett felébredtem. De ezen már nem lepődtem meg. Hiszen valahányszor a buszon töltjük az éjszakát ez így megy.
Felkeltem és kimentem a konyhába inni egy pohár vizet. Az ablakon kinézve a teliholddal találtam szembe magamat. Azon az éjjelen teljes alakjában ragyogott én pedig Bill arcát véltem felfedezni rajta. Fájó boldogság. Ez az érzés jellemezte, amikor csak rá gondoltam.
Mivel még eléggé fáradt voltam visszamentem az ágyakhoz. Csak akkor láttam, hogy Bill takarója a földön hever, amit nem nagyon értettem. Hiába volt nyár azon az estén különösen hideg volt. Felvettem a földről testvérem takaróját és gondosan ráterítettem.
- Szeretlek Bill!
Mondtam halkan és egy apró puszit leheltem gyönyörű ajkaira remélve, hogy nem ébred fel. De szerencsémre tovább aludt. Mikor visszafeküdtem az ágyba engem is elnyomott az álom és nem ébredtem fel csak másnap reggel.
