22. fejezet

A vörös hajú nő idegesen dobolt ujjaival asztalának lakkozott lapján. Általában nem kerített nagy feneket annak, ha a kis fekete nem jelentkezett. Ismerte már őt annyira, hogy az ilyen kis apróságok ne zavarják. Ám mióta a két férfi visszatért a forgatás helyszínére egy érzés nem hagyta nyugodni a nőt. Ez pedig egy hét után elég idegőrlővé vált.

- Hallo? Itt Bill Trümper telefonja. Tom Kaulitz vagyok.

- Szia! Itt Jane. Tudnád adni nekem Billt? - a nő reménykedett. Ez már igazán jó jelnek tűnt.

- Sajnos nem... Ne haragudj... A telefonja csak véletlenül van nálam. Itt marad mikor... - a férfi idegesen fújtatott egyet. Még az este gondolatára is felszaladt benne a pumpa.

- Mikor? Az istenért Tom! Mond már! - szólt rá erélyesen a vöröske.

- Mikor Kevin elvitte tőlem - a barna hangjából sütött a düh, a kétségbeesettség és a birtoklási vágy. Szerelmes volt.

- Várj! Az a Kevin?

- Igen, az a Kevin, aki megkaphatta őt először, aztán eldobta, mint egy értéktelen vackot...

- De miért van ott? És Bill, hogy van? - kérdezte feszülten Janie.

- Nem tudom... - motyogta zavartan az idősebb.

- Mi az, hogy nem tudod? - hűlt el a nő.

- Az, hogy nem tudom. A forgatáson kívül nem is látom. És két jelenet közt sem tudunk beszélni. Kevin ott van. Mindig és mindenhol. Akár egy parazita.

- Tom... Én oda utazhatok. Beszélhetek Billel, de az nem érne semmit. Neki te kellesz. A gyengédséged és a szerelmed.

- De nem kell neki - rázta meg fejét tehetetlenül a barna. - Visszautasította a közeledésem...

- Attól, hogy most visszautasított az nem jelent semmit. Lehet durva voltál vele legutóbb. Erre még nem gondoltál?

- Igazad lehet ... Hülye voltam. ... Egy kicseszett hülye... - roskadt le az ágyra a férfi.

- Ugyan... Részegen mindenki csinál hülyeségeket - próbálta őt megnyugtatni a vöröske.

- Te miről beszélsz? - vonta össze szemöldökeit Tom. - Azért haragszik rám, mert aznap este nála aludtam? - a vonal másik végéről percekig semmi válasz nem érkezett, ami nyugtalanította a barnát.

- Ezek szerint még nem mondta el... - sóhajtott frusztráltan Janie.

- Mit? Mit nem mondott el? - a férfi szíve hevesebben kezdett dobogni. Egyszerre fogta el szívét a félelem és a remény. Szüksége volt arra, hogy tudja.

- Aznap éjjel szeretkeztetek Tom... - suttogta a nő.

A barna úgy érezte magát, mint akit leforráztak. Szeretkeztek. Bill megbízott benne annyira, hogy oda adja neki magát. Aztán le kellett tagadni... Tudta, hogy a fekete miért titkolózott előtte. Ettől pedig összeszorult a szíve. Ő tette ezt vele. Ő alázta meg és törte össze a szívét. Ő lökte a másik férfi karjaiba...

- Durva voltam vele? - kérdezte hosszú percekkel később az idősebb.

- Kicsit... De nem haragudott érte - próbált némi erőt verni belé a vöröske.

- Bocsánatot kell kérnem tőle! - állt fel a barna.

- Ne kérj! Ha így oda állítasz, azt fogja hinni a szexet sajnálod. De ugye nem? - Janie hangjából áradt a féltés és a törődés.

- Nem. Nem azt.

- Ne bántsd őt Tom. Már nem bírná ki...

***

Alex próbált nyugodt maradni a következő forgatási napon. Ő tényleg igyekezett. Mély levegőket vett, kamillateát ivott és időről-időre megszagolta a kis levendulás tasakját, de mindhiába. A dolgok egyáltalán nem úgy mentek, ahogy azt szerette volna. Mindezt pedig Kevinnek köszönhette.

Mikor a férje közölte vele, hogy az asszisztense vele tart a forgatásra, először még örült is neki. A szőke jó munkaerő volt, kitartó és találékony, amit a nő szeretett volna kamatoztatni is. Ám amint megérkeztem a szállodába Kevinnek pillanatok alatt nyoma veszett, s mikor legközelebb látta már egy zavarodott tekintetű, csöndes és még az addigiaknál is törékenyebbnek tűnő Bill állt mellette. Akinek nem mellesleg a színészi játéka olyan drasztikus módon esett vissza amilyet Alex azelőtt még sosem tapasztalt.

- Bill, gyere ide kérlek! - szólt a feketének két jelenet közt. Ám, mint valami furcsa árnyék, a szőke is jött vele. - Kérlek Kevin, hagyj magunkra!

- Én csak támogatni szeretném a páromat - villantotta ki fogkrém mosolyát a férfi. - Nyilván ez nem gond.

- Nem, valóban nem az. De itt most én vagyok a főnök és kettesben akarok beszélni az egyik dolgozómmal. Nyilván te se szeretnéd, ha Bill előtt beszélne meg veled bizonyos dolgokat a férjem.

- Nekem nincsenek titkaim - erősködött a férfi.

- Ez viszont egy film ahol vannak kulisszatitkok és ezek nem tartoznak olyanokra, akik nem itt dolgoznak. De ha gondolod ezt a biztonságiakkal is megbeszélheted. Vagy akár Vadikkal is, hogy miért akadályozod a munkám. Biztos nagyon örülni fog, hogy az állapotos felesége értékes időt veszteget arra, hogy a titkárát okítsa alapvető tiszteletre. Ismered a férjemet Kevin. Vajon néhány telefonhívása után hány helyen tudnál állást találni a diplomáddal? Vagy úgy egyáltalán? - a nő hangja végig kimért volt és üzleties. Egy pillanatra sem ingott meg. Ezzel kontrasztban viszont végig finoman simogatta gömbölyödő pocakját, amivel csak még jobban sarokba szorította a férfit.

- Elnézést Mrs. Romanov - hajolt meg kissé a szőke, majd elment.

- Erre nem volt szükség Alex...

- De nagyon is szükséges volt Bill! - nézett rá ellenkezést nem tűrve a nő. - Mégis mi a frász van veled? Mit csinált Kevin? Egyáltalán honnan ismered?

- Ő volt az első párom... - motyogta a fekete. - 18 voltam mikor se szó se beszéd elhagyott... És... Én... Össze vagyok zavarodva Alex... Még a telefonom is elhagytam... Pedig... Még volt benne egy hangüzenet anyától...

- Ohh drágám... - ölelte őt magához a nő. Mióta ismerték egymást az óta vigyázni akart a fiúra. Először nem értette. Soha nem volt egy pátyolgatós típus. De ahogy a kisbabája növekedett... Ő nem akarta elveszíteni a kincsét, mint ahogy Billt az édesanyja.

- Tom szomorú... De nem akarom, hogy az legyen... Annyi minden kavarog bennem... Sajnálom, hogy béna vagyok mostanában.

- Semmi baj Bill! Megértem. Mindenkinek vannak rossz napjai. Mára abbahagyjuk. Pihenj egy kicsit. Rendben? - mosolygott rá kedvesen a nő.

- Köszönöm - ölelte meg búcsúzóul Alexet, majd elsétált, vissza a szobájába.

***

Késő délután volt már mikor a fiatal férfit felébresztették a szundikálásából. Valójában nem is akart ő elaludni, de a teste nem így gondolta. Lelkének nyugtalan rezgései ugyanis kihatottak a testére is. Jobban, mint azt addig gondolta volna.

- Hogy érzed magad Billbo? - kérdezte kedvesen a szőke férfi.

- Fáradtan... - motyogta a fekete.

- Egész nap aludtál. Nem lehetsz ennyire lusti kedvesem - korholta őt kedvesen Kevin.

- Igaz... Ne haragudj... - ült fel a fiatalabb.

- Beszélni szeretnék veled.

- Rendben. Én is veled - Bill próbálta összeszedni magát. Hiába keményítette meg szívét az évek során. Exe közelsége újra azzá a kamasz fiúvá tette, aki akkor volt mikor vele járt. Nem szerette azt az énjét. Már nagyon nem!

- Nocsak! - lepődött meg az idősebb. - Akkor hallgatlak!

- Kezd csak te. Szerintem ugyan arra gondolunk.

- Nagyon remélem! - sóhajtott picit a szőke. - Szeretném, ha abbahagynád végre ezt a buta filmet - közölte szárazon, ám mielőtt a fekete hangot adhatott volna felháborodottságának, már folytatta is. - Tudod Bill, én mindig is nagyon szerettelek. Azért hagytalak el, mert fájt volna neked a távolság. Akkor mentem Oroszországba. És te is tudod, hogy nem bírtad volna ki. Ismerlek! De aztán jött a lehetőség. Alex téged akart volna utoljára erre a szerepre. De tudtam ez mennyit jelentene neked. Így meggyőztem, hogy nem csak egy csinos kis pofi vagy. Mikor felszálltam a gépre boldog voltam. Tudtam, hogy nagyszerű lehetsz. Legalább is reméltem... Tudod Billbo, hogy mindig támogattalak. És nagyon sok mindenhez van tehetséged! De a színészet nem neked való édesem. Nagyon aranyos vagy közben. Tényleg! De Tom nagy név a szakmában. Nem akarod elszúrni a karrierjét. Ugye szívem?

- Én... Én szeretek színész lenni... - suttogta elfojtott hangon a fiatalabb. Már a sírás kerülgette. Nem tudta, nem akarta elhinni, hogy ez az egész csak egy játék volt.

- Rengeteg amatőr társulat van, ahol színészkedhetsz Billbo! - az idősebb férfi mosolya kedves és gyengéd volt, akár csak a hangja. Már-már egész hipnotikusan hatott az egész.

- Én... Én még ezt szeretném befejezni... - motyogta a fekete elcsigázottan.

- Rendben. Akkor, ha ennek vége hazamegyünk.

- Haza? - nézett rá értetlenül a fiatalabb.

- Igen, haza. Szentpétervárra.

***

Az elkövetkező pár napot Tom igen kaotikusan élte meg. A forgatások csak lassacskán és nyögvenyelősen mentek. Bill nem játszott rosszul, de különösen jól sem. Beállt egy laza, közepes sztenderdre. Ám ezt csak addig tudta tartani, míg Kevin meg nem jelent a színen. Onnantól kezdve látszott rajta: küzd az elismerésért. Ez azonban a legtöbb esetben pont fordítva sült el. Aznap reggel annyira, hogy végül megbotlott, az idősebb férfinek esett és mindketten felborultam. Amit a barna egy kicsit sem bánt. Végre újra a karjaiban tarthatta szerelme törékeny testét, erezhette az illatát és hallhatta heves szívveréseit. Egészen fél percig.

- Billbo, jól vagy? - segítette fel a fiatalabbat a szőke férfi.

- Minden rendben. Igen... Nem ütötted meg magad? - fordult partneréhez a fekete. Szemében már nem égett az a tűz. Az idősebb ezt csak akkor vette észre. A gondolat pedig jeges fuvallatként hatolt a csontjaiig.

- Nem. Én nem... - nyúlt a vékony csukló után Tom.

- Igen? - ahogy a bőrük találkozott mindkettőjüket mintha pici áramütések érték volna. Már csak ennyitől is.

- Aludj velem - nyögte az idősebb. Nem értette magát. Ez túl nyílt volt. Túl kompromittáló. De az akkor egy cseppet sem érdekelte.

- Már elnézést! - háborodott fel Kevin. - Te most valóban az én...

- Jó - Bill hangja halk volt mégis tiszta. Valahogy furcsán nyugodt és kiegyensúlyozott. Már-már ijesztően az.

- Hogy... Hogy mi? - a szőke férfi hangja jó két oktávot emelkedett pillanatok alatt. Ő nem ehhez volt hozzászokva. Mellette a fiatal férfi engedelmes és beletörődő volt. Sosem kérdőjelezte meg az akaratát.

- Bill ma velem alszik - húztam magához a törékeny testet a barna. Olyan finom illatú volt... Olyan nagyon passzoltak egymáshoz...

- Bill! - morogta a szőke. Kezdte elveszíteni a fejét.

- Tomival alszok... - csimpaszkodott belé az izmos testbe a fiatalabb.

- Engedd el el őt Kaulitz! - lépett Tom elé sziszegve Kevin.

- Különben mi lesz? - tolta a barna háta mögé partnerét, hogy ezzel is megvédje. Annak idején sok őrültséget megtett Alexért. De, hogy verekedjen? Na, azt soha. De úgy tűnt ennek most jött el az ideje.

- Nocsak... Ennyire keménynek gondolod magad? - húzta fel a fél szemöldökét a szőke.

- Ohh, hidd csak el, tudok én még ennél sokkal keményebb is lenni!

- Annyira biztos nem, mint én voltam tegnap éjjel mikor a kis védencedet dugtam - mosolygott önelégülten Kevin.

- Mit mondtál te szemét? - szorult ökölbe a barna keze.

- Jól hallottad. A kis Billie csak úgy sikoltozott alattam.

- Megöllek! - ugrott volna előre a férfi, de a fekete szorosan ölelte magához.

- Tomi... Ne... - suttogta sírástól elfojtott hangon a fiatalabb. Karjai fájdalmas görccsel kapaszkodtak partnere pólójába. Egyedül ezt érezte már csak. Eljött a pillanat. Az általa olyan alaposan és precízen megteremtett Bill Trümper már csak a borításból állt. Utolsó erejéből tartotta csak vissza a barnát. És fogalma sem volt arról eztán mi lesz... Ő már csak egy senki volt. Üres tokja elporladt lelkének.

***

- Bill... - suttogta elfojtott hangon Tom. Egyszerűen nem bírt megmozdulni. Szerelme szorítása nem volt erősebb egy kismadárénál mégis... Valami sokkal nagyobbat lehetett mögötte érezni.

- Szánalmas vagy Kaulitz - vetette oda epésen a szőke férfi.

- Elég ebből! - csattant fel Alex. - Ha 10 másodpercen belül nem húzod el innen a beled, esküszöm én hajítalak ki!

- Hallottad szépfiú! Nem kellesz már ide!

- Nem Kevin. Ez nem Tomnak szólt. Hanem neked! - a nő pillantása késként hasított a levegőben. Éles volt akár egy szamuráj kardja ám mégis méltóságteljes.

- De... Mrs. Romanov! Ezt nem teheti! Én a férje alkalmazottja vagyok!

- Gyűlölöm magam ismételni. Most mégis megteszem. Utoljára! Takarodj el innen és a házamból is. Örülhetsz, ha ezután egy gyorsétteremben mosogathatsz majd. Vadik minderről tudomást fog szerezni. És ha bárkihez is egy ujjal is hozzá mersz érni azt a személyem elleni támadásnak fogom venni. Ez pedig remélem tudod mit jelent!

- Azt... Azt nem teheti... - dadogta rémülten a férfi.

- Nagyon is megtehetem. És meg is teszem - Alex tekintete végig a távolodó férfialakon maradt. Majd mikor kellő távolságba ért ő a másik két fiúhoz lépett. A barna addigra már a karjaiban tartotta partnerét, aki úgy tűnt elájult. - Ugye jól van? - kérdezte kétségbe esetten a szőke.

- Hallom ahogy szuszog... - simogattam a selymes tincseket az idősebb férfi. Az egész helyzetet igazán még csak akkor kezdte felfogni. - De... Annyira gyönge...

- Fektesd le. Pihennie kell. És neked is...

- Gondolod most tudnék? - horkant fel Tom.

- Tudom, hogy nem. De szüksége lesz rád, ha felébred.

- Igen... - az idősebb Már indult volna vissza a szobájába, ám egy dolog nem hagyta nyugodni. - Alex...

- Igen? - lépett oda a nő.

- Kevin... Ugye nem azzal fenyegetted meg, amivel gondolom?

- Nem értem mire gondolsz.

- Alex, kérlek! - nyögte nyugtalanul a barna.

- Ti hozzám tartoztok. Ezt ő is tudja. Ahogy a férjem is. Szeret engem és a picit is. De ez nem jelenti azt, hogy jó ember - figyelte a horizontot a szőkeség. - Vidd és fektesd le Billt. Hosszú éjszakátok lesz.

***

A fiatalabb férfi nyugtalan, álmatlan álomból ébredt. Nem tudta pontosan mennyi lehetett az idő, de valójából nem is érdekelte. Fáradt volt. Az egész mellkasát pedig mintha lufikkal töltötték volna ki. Bár üresnek érezte, furcsán nehéznek tűnt számára a légzés.

A szoba ahol feküdt Tomé volt. Felismerte a karóráját az éjjeliszekrényen. Nem tudta ezzel kapcsolatban, hogy kéne éreznie. A barna az utóbbi időben nagyon kedves volt vele, ennek ellenére a pofon és az elfelejtett szex emléke még mindig ott motoszkált a fejében. Emiatt pedig nyugtalanság fogta el.

- Látom felébredtél - jött a kedves hang a fürdő irányából.

- Öhm... Igen... - motyogta kissé rekedtesen a fekete.

- Kérsz valamit enni vagy inni? - figyelte őt óvatosan az idősebb. Mintha csak attól félne, hogy a pillantásával kárt tehet Billben.

- Egy pohár narancslé jól esne...

- Máris! - pattant Tom a mini bárhoz.

- De amúgy ki tudom szolgálni magam... - ült fel az ágyon a fiatalabb.

- Eddig te gondoskodtál rólam. Most pedig én rólad - nyújtotta át neki az italt a barna.

- Nem azért tettem, mert elvártam volna cserébe bármit is.

- Tudom - bólintott az idősebb. - De féltelek.

- Most már nem eshet bajom.

- Remélem is! - ült az ágy szélére Tom.

- Meséljek neked? - nézett mélyen a szemeibe a fekete.

- Csak ha szeretnél - vont vállat partnere.

- Rendben... Én... Annak idején nagyon szerettem Kevint. Furcsa... Hiszen úgymond ő volt az első szerelmem. Legalább is abban az értelemben, hogy ő legalább foglalkozott is velem. Nem csak egy pirulós és motyogós kis hülye voltam a közelében. Mikor... Mikor először lefeküdtünk az nem volt rossz. Mert tényleg. A lány ismerőseim mind azt mondták, hogy ott hú meg ha de fáj. Persze nem volt jó... De őt akkor boldognak láttam. És tudod... Büszke voltam magamra. Büszke, mert őt boldoggá tudtam tenni. Ha csak rövid időre is. Ő pedig örült, amiért mindenben az első lehetett nekem. Tényleg mindenben. Mindent meg akartam tenni neki, amit csak szeretett volna. Bár legtöbbször féltem. Sokszor titokban pánikoltam, de nem volt kinek ezt elmondanom. Mikor... Mikor a barátaim megtudták, hogy lefeküdtem vele elítéltek. A szüleimmel pedig nem tudtam erről beszélni. Soha nem is akartak erről tudni. Őt... Őt pedig nem akartam terhelni ezzel. Ezt az óta is bánom... Bánom, mert mindenben ki voltam szolgáltatva neki. Sokszor úgy érzem még ma is ki vagyok. Hiszen... Hiszen ha neki nem voltam elég jó, akkor másnak se lehetek. De... Én még csak azt sem tudom miért. Ha tudnám, én kijavítanám! Tényleg! Annyira jó lenne! Olyan tehetetlennek érzem magam sokszor... Vannak jobb napok. Néha felül tudok kerekedni az egészen. De máskor nehéz... Ha valaki visszautasít utána sokszor sírok éjjelente. Vagy... Ha egyedül vagyok napközben is... Sírok, amiért nem jött újra össze... És sírok miatta... Azért amit tett velem. Neki sosem mondanám el. Nem. Nem érdemelné meg, hogy ezt tudja. Nem is fogná fel. A bűntudatot sem ismeri. Akkor olyan jónak és tökéletesnek láttam. De most már tudom, hogy csak azt láttam, azt a szeretet, amit én vetítettem ki neki. Érzelmileg függtem tőle. Rettegtem, hogy egyedül maradok. És végül be is bizonyult. Istentelenül sok idő kellett mire újra összeszedtem magam. De előtte sokkal mélyebbre kellett süllyednem. Mindenkivel szexeltem. A végére már undorodtam magamtól. Ekkor jött a legrosszabb... Egy közös barátunk mondta el mit gondol rólam... Egy mocskos kurvának tartott. Azt hitte én jobb vagyok, mint mások. Hogy nekem van tartásom. De rá kellett jönnie, hogy nincs. És én is abból a mocsokból származom, mint minden olcsó luvnya... Ezek a szavak még most is sokszor eszembe jutnak. Egyszerre intelemként és magyarázatként. Én ezt érdemlem. Némi szeretetet vagy ál szeretetet, amit fel tudok csipegetni és amivel egy darabig elvagyok. Semmi mást. És ez vagyok én. Minden álarc és magabiztosság nélkül. Egy darabokban lévő ember. Még most sem tudtam magam összerakni. Nekem... Nekem már nem megy... Tudok szerepet játszani. Jól tudok, lassan kezdem tökélyre fejleszteni a dolgot. De még mindig sokat sírok. És arra várok mikor lesz már vége ennek. Mindennek. De... Végül mindig rájövök, hogy nem lehetek gyenge. Nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Hiszen nekem csak én vagyok. Nincs, aki megvigasztaljon. Nincs, aki megértsen... Aki támaszt nyújtson.

- Tudnál... Tudnál még bízni az emberekben Bill? - kérdezte gyengéd hangon az idősebb. A hallottak alaposan felkavarták a lelki világát.

- Az emberekben vagy benned? - figyelte őt fáradtan a fekete.

- Bennem.

- Azt hiszem igen.

- Be szeretném bizonyítani, hogy érdemes vagyok a bizalmadra. Megengeded nekem? - fogta meg a fiatalabb kezeit Tom.

- Hogy szeretnéd bebizonyítani?

- Adj nekem egy napot és meglátod! - mosolyodott el kedvesen, némi huncutsággal a szemeiben a barna.

- Rendben. Van rá egy napod.