10. rész – Hogyha véget ért, miért fáj ilyen nagyon?

- Segítesz? – nézett rám nagy szemekkel, nekem pedig összeszorult a szívem.

- Most erre mit mondjak?

- Igent – válaszolt határozottan.

- Mire kell Taminak igent mondania? - vágódott be a szobába Bill.

- Hát arra, hogy… - dadogta zavartan a gitáros.

- Hogy ma este nem fogok inni és én vezetek haza – Tom hálás pillantást vetett rám. Tudtam, még nem áll készen a dologra. De megígértem Billnek, hogy nem mondom el a testvérének a dolgokat. Viszont ez az egész dolog nagyon kezdett zavarni.

- Mondjuk, ebben van valami… – gondolkodott el Bill. – Hiszen Tamara még csak 18 éves.

- Kurva fasza – borultam ki. – Betöltöttem a 18-at, eljöttem otthonról, hogy a magam ura legyek erre, itt kötöttem ki, ezen a kibaszott kontinensen ahol csak 21 éves kortól számítok felnőttnek.

- Milyen választékosan fogalmazol – érkezett meg Georg az oldalán Dorinnal.

- Tudok ettől választékosabban is – mosolyogtam, pedig semmi erőm és kedvem nem volt hozzá.

Végül Gustav is előkerült és elindultunk valamerre. Sötét volt nekem meg rohadtul nem esett jól figyelni, hogy merre megyünk. A fülem be volt dugva és a telefonomon néztem egy régi videót, amit igazság szerint nem is tudom minek tartottam meg.

A volt barátom készítette a 18. szülinapomon.

„- Na, milyen érzés 18-nak lenni? – hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Amilyen 17-nek – válaszoltam, és megfogtam a karját, hogy magam mellé húzzam az ágyra. – De ha jobban belegondolok ilyen vénember nem is emlékszik már rá – nevettem.

- Milyen vénember? – háborgott.

- 23 évesen már vénembernek számítasz.

- Még csak 22.

- Még!”

A film ott megszakadt. Mikor belegondoltam, hogy utána mi volt úgy érzem magam, mint egy kis ringyó, aki csak az élvezetért fekszik le másokkal. Mondjuk ezek egyáltalán nem voltak értelmes gondolatok. Mert ha az ember 2 és fél évig együtt van valakivel és lefekszenek az szerintem nagyon nem abszurd dolog. Legalább is, ha mindkét fél betöltötte már a 18-at. De Ő mégis olyan nyomot hagyott a szívemen, ami talán nem gyógyul be sohasem…

9. rész – Kapcsolatok

Egész hazafelé úton Tom „party királynő” jelzője járt a fejembe. És mellé az-az idióta vigyora. Nem tudom mit akart ezzel elérni, de nagyon idegesített. Így otthon is csak fel-alá járkáltam, és szitkozódtam magamban.

- Mit vegyek fel? – állt elém Dorin kissé ijedt arccal.

- Először is nyugi! – fogtam meg a kezeit. – Ha ilyen arcot vágsz, előbb-utóbb infarktust kapok, hogy mi bajod van.

- Köszi – mosolygott.

- Na így már jobb – indultam el a szekrényhez. – Valami szexis kéne – vigyorogtam ördögien.

- Mi? – Dorcsi túlságosan jól ismert. Tudta, hogy mire gondolok.

- Most miééért? – nyafiztam. – Te se leszel már fiatalabb – csak piszkálódni akartam. Tudtam, hogy Georggal nem ragadnak le a kézen fogva sétálásnál. Hiszen már mindketten felnőttek voltak.

- Na, ez most rosszul esett.

- Tudod, hogy szeretlek – mentem oda hozzá és megöleltem.

- Tudod, hogy most nagyon szeretlek és útállak is egyszerre?

- Aha – bólogattam.

- De most komolyan! Mit vegyek fel?

- Szerinted én az előbb vicceltem? – húztam fel a szemöldököm.

- Reméltem, hogy igen – az arca nyugodt volt, de tudtam, hogy belül kicsit őrlődik.

- Oké! – emeltem fel a kezeimet. – Szóval még nem akarod. Stimmt. Ezt tiszteletben is tartom.

- Köszönöm!

- De ha ezt felülírjuk, akkor is szexisen foglak felöltöztetni.

Szegény Dorin! Néha túlságosan belegabalyítottam az elvetemült ötleteimbe.

Végül egy piros toppot választottunk, aminek az elején fehér csíkok voltak és egy rövid farmernadrágot.

Hiába mondtam neki, hogy a haja akkor is gyönyörű, ha kissé hullámos, és szerintem minden bizonnyal Georgnak is tetszene úgy, ő mégis kivasalta. Ebből nagyon is látszik, hogy ikrek vagyunk. Mondjuk sminkből tényleg nem rakott fel sokat. Vörös rúzs, szempillaspirál és szemceruza. Szép vlt ő természetesen is.

- Basszus! – kb. ennyi volt a megnyilvánulásom miután elkészült.

- Nem jó? – ijedt meg.

- Hát, hallod! Ha pasi lennék, most tuti állnék – néztem végig rajta újra és újra.

- Akkor átöltözöm – indult a szekrényhez én viszont megfogtam a kezét.

- Nyugi! Ez így pont jó! Nem túl szexis, de nem is uncsi. Georgnak nagyon tetszeni fog – erre elpirult. Amitől én csak még jobban vigyorogtam. Aranyos volt, hogy ennyire tetszeni akar neki.

Az öltözék utolsó elemeként egy lapos talpú, gyöngyökkel díszített bokapántú szandált vett fel.

- Olyan vagy akár egy hercegnő! – vigyorogtam.

- Ne mondj ilyeneket, mert elpirulok! – szólt rám Dorin.

- Nem baj – legyintettem. – Legalább az arcod színe illeni fog a fölsődhöz – és kinevetett. – Hé! – háborodtam fel.

- Bocsi – takarta el a száját, mert még mindig nevetnie kellett.

- Azt a szemtelen fiatal korodat! – fenyegettem az ujjammal.

- A mimet? Te fiatalabb vagy.

- Az részletkérdés – legyintettem és a szekrény felé fordultam.

- Na, gyere te öreghölgy! – karolta át a vállamat. – Keresünk neked is valamit.

- Azért azt nem mondtam, hogy öreg vagyok – duzzogtam.

Na, igen. Én meg a ruhaválasztás. Nem volt soha egy egyszerű történet. Anyum mindig azt kérdezte: „Mi lesz veled, ha menyasszony leszel?” Erre mindig csak azt válaszoltam: „Majd ránézek egy ruhára és azt mondom ez az igazi.” De mivel azon az estén sem mentem menyasszonyi ruhát keresni ezért elég sok ideig tartott a tökéletes darabok kiválasztása.

- Ehhez mit szólsz? – vett elő Dorin egy sötétkék, pánt nélküli felsőt.

- Szerintem ez kicsit elegáns – húztam el a számat.

- Nem vagyok anyud. Nekem nyugodtan megmondhatod, ha nem tetszik.

- Igyekszem.

Hosszú keresgélés után egy fehér, flitteres, pánt nélküli fölsőt, rövid, kék koptatott farmert és egy fekete, szegecses szandált választottam.

A hajamat kivasaltam és lófarokba kötöttem. Majd, miután egy kiló alapozót és púdert magamra kentem kihúztam a szemem és kifestettem csillogós fehérre.

- Tűrhetően nézek ki? – fordultam kétségbeesetten Dorin felé.

- Az nem kifejezés – mosolygott. – Nagyon csini vagy!

- Köszi! – mosolyogtam zavartan.

- Kész vagytok? – dugta be a fejét Georg.

- Kopogni nem kéne? – háborodtam fel.

- Passz – vont vállat és bejött. Fekete póló és sötét farmer volt rajta. Semmi extra, de ahogy Dorin ránézett, fú mamám! – Hűha! – mérte végig barátnőmet. – Elképesztően gyönyörű vagy.

- Köszi – soha nem értettem, hogy miért volt olyan bátortalan. Hiszen okos volt, szép és most már egy sármos barátja is volt.

- Akkor én lemegyek a többiekhez – sebre vágtam a telefonom, az irataim majd felkaptam egy fekete a zsebeinél és a süsüjében flitteres pulcsit és már ott sem voltam.

Mikor leértem egyenesen a  nappaliba mentem, ahol  Tom és Gustav nagyban vitatkoztak.

- Jaj, haver! Ne csináld már! – nyafogott Gustav. Tudom a hallgatózás nem szép dolog, de szerettem csinálni.

- Most miért? – valószínűsíthető, hogy Tomban volt már egy kevés pia.

- Hiszen mégis csak a haverunk.

- Tudom de…

- Különben is – szakította félbe Gustav. – Tamara nem illik hozzád.

- Mi? – döbbent le Tom. Hát, azt az arcot nagyon szívesen megnéztem volna.

- Tamiról van szó, nem? – kérdezett vissza a dobos.

- De. Csak nem hittem volna, hogy ennyiből rájössz – hallottam, hogy mosolyog. De csak tettette.

- Ne görcsölj Tom. Egyszer megtalálod azt a lányt, aki neked való – léptek zaja. Bepánikoztam. – Te itt vagy? – jött ki a nappaliból Gustav.

- Aha. Most jöttem.

- Csini vagy!

- Köcce! – mosolygott és elment. – Ez az! Legalább kifaggathatom Tomot.–Szia! – huppantam le az egyik fotelbe.

- Szia, hercegnő – mosolygott rám.

- Ne kerülgessük a forró kását Tom! – néztem mélyen a szemébe. Bár azt hittem ivott, a szemén mégis látszott, hogy teljesen józan.

- Én semmilyen kásáról nem tudok.

- Ez csak egy metafora –döntöttem oldalra a fejem.

- Én meg Tom.

- Inkább hülye – ingattam a fejemet.

- Én nem vagyok Dorin. Nem értem mit mondasz – semmi nem látszott rajta. Legalább is az arcán. De a szemeiben egész mást láttam.

- Mi a baj? – tértem a lényegre mivel tudtam, hogy magától úgy sem nyögné ki.

- Bonyolult… – elfordította a fejét, hogy ne tudjak a szemébe nézni. Tudta, hogy csak ott láttam azt, hogy mi a baj.

- Jó a felfogóképességem.

- Nem olyan értelemben – a hangja egyre komorabb lett. Éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben.

- Bill – nem értettem miért mondtam ki a nevét.

- Mi?

- Bill – tudtam, ha már belekezdtem akkor el kell mondanom. – Bill miatt van ez-az egész.

- Milyen egész? – háborgott. Dühöt szimulált csak azért, hogy elterelje a témát.

- Miatta vagy ilyen furcsa – emeltem rá a tekintetemet. – Te szereted – nem hittem volna, hogy ilyen könnyű lesz ezt kimondani. És azt sem, hogy képes vagyok ilyen nyíltan ezt állítani. De néha magamat is meg tudtam lepni.

- Mivel a testvérem, muszáj vagyok – hárított. Akkor már biztos voltam benne.

- Nem úgy értem. Szerelemmel szereted.

- Hülye vagy? – pattant fel.

- Piros.

- Mi? – nézegette magát.

- A fejed.

- Honnan tudod? – ült vissza meggyötört arccal.

- Könnyű téged vallatni. Amúgy meg ahogy egymással viselkedtek az túlságosan is bensőséges. Figyelj! Nem fogok ebbe bele szólni. Ez a ti dolgotok. De jobban örülnék ha ezt megbeszélnéd Billel.

Véleménykérés

Sziasztok!

   Nos, ez egy nagyon új dolog számomra. Különösen azért mert ilyet még más oldalon sem láttam. És én sem csináltam.

   Szeretném kikérni a véleményetek egy leendő másik történetről aminek az első része már kész van. Maga a dolog már félig ki is forrt a fejemben (hála az én hőn szeretett ikremnek, Eva Kaulitz-nak), de még nem vagyok biztos, hogy érdemes lenne-e belekezdenem. Nem egy egyszerű téma lenne. És mivel ismerem magam lehet olyan dolgokat is előhozna belőlem amikre nem számítok. De szeretném ha ti döntenétek. Itt az első rész. Várom a kommenteket! :)

Búcsúzik a nyár - 1. rész

Nézte a távolodó alakot, majd a napra vetette tekintetét, s mikor visszafordult a lány már eltűnt, ő pedig egyedül állt a hatalmas placc közepén. S feltámadt a szél.

- És ennyi! - hallotta meg a producer hangját. A stáb tapsolt körülötte ahogy az alacsony, köpcös és bajszos ember is, akit Edwardnak hívtak.

- Nagyon jó volt gyerekek! - ölelte át őt és a kolléganőjét. - Ha ezért nem kaptok Oszkár díjat megeszem a kalapomat.

- Nyugi Ed! - nevetett a szőke hajú lány, a filmbéli partnere, Leah. - Még ne ugorjunk annyira előre! Előbb legyen meg a bemutató!

- Igaza lehet - mosolygott ő is.

- Az ember mellettetek már boldog se lehet! - legyintett a producer, de azért mosolygott. - Minden esetre szép munka volt! Most pedig mehettek. Ha kész vagyunk a vágással szólok, és majd együtt megnézzük. A pénzt pedig utalom, amint lehet.

- Rendben Ed! - biccentett felé. - Sziasztok! - intett a stábtagoknak, majd felkapva kabátját s elindult a lakókocsija felé.

- Tom! - amint meghallotta a nevét megállt és hátrafordult.

- Mi az? – nézett a lány szemeibe.

- Csak azt akartam mondani, hogy nagyon jó voltál! - mosolygott kedvesen Leah.

- Kösz, te is jó voltál! - indult tovább, ám a lány nem hagyta lerázni magát.

- Mi a terved estére?

- Hogy alszom - nyitotta ki a lakókocsi ajtaját.

- Csak mert páran összejövünk és megünnepeljük, hogy vége a forgatásnak, és arra gondoltam...

- Édes vagy kicsi lány, de ez nem az én stílusom - mosolyodott el szarkasztikusan.

- Hé! - háborodott fel Leah. - Már nem vagyok gyerek! 22 éves vagyok!

- Én pedig lassan 30, szóval hozzám képest még nagyon is gyerek vagy! - azzal becsukta az ajtót.

Gyorsan átöltözött, összeszedte a cuccait és már indult is hazafelé. Az autópályán viszonylag kicsi volt a forgalom így gyorsan tudott haladni. Mikor belépett a házba egy jól eső könnyed sóhaj hagyta el ajkait. Régen járt már otthon. Talán 3 hónapja is lehetett? A forgatás ideje alatt nem érezte praktikusnak ha minden este haza járt, ráadásul volt, hogy csak hajnalban végeztek, így vagy a lakókocsiban vagy egy hotelben aludt.

A táskáját otthagyta a bejáratban azzal a céllal, hogy majd később elpakolja a cuccait. A bárszekrényhez sétálva töltött magának egy pohár konyakot és leült a tévé elé, ám mire elfogyasztotta az italát, olyan álmosság lett rajta úrrá, hogy szinte azonnal el is aludt.

Mikor felébredt már a késő esti híradó ment. Egy színész nyilatkozott benne arról, hogy milyen lépcsőfokai vannak a sikeressé válásnak, megemlítve, hogy a karrierje kezdetén egy két erotikus filmben is feltűnt.

- Szánalmas! - kapcsolta ki a tévét és a hálószobája felé vette az irányt. - Még, hogy erotikus filmek! Ez, hogy meri magát színésznek nevezni? Seggfej! Felfordul tőle a gyomrom.

Gyorsan letusolt majd ágyba is bújt, bár sokáig nem tudott elaludni. Egész végig az a színész járt az eszében akit nem sokkal azelőtt látott. Mi visz rá embereket ilyenre? - a gondolat újra és újra végigszántotta az agyát, ám nem talált rá megfelelő választ, csak egyetlen egy szót: szánalmas!

8. rész – Próba

Délután a próbán minden rendben ment. Jó azért nem minden. Elkezdtem köhögni, aminek a vége nevetésbe torkollott, ami hatására egy roppant érdekes hang jött ki a torkomon. Azok a bolondok meg röhögni kezdtek és ez egy lavinát indított el. Elkezdtünk hülyeségeket beszélni meg vicceket mesélni. Szerencsétlen David meg csak kiabált, hogy így mi lesz a próbával?

Végül aztán sikerült betuszkolni a fiúkat a hangszigetelt szobába(am nem kis feladat volt és a végére Daveről szakadt a víz), így én kifaggathattam drága barátosnémat.

- Mit nézel ennyire? – mosolygott kedvesen mikor már vagy 2 perce őt fixíroztam.

- A megfelelő szavakon gondolkozom.

- Mi olyan fontos, hogy ennyire gondolkodsz?

- Á, csak te. Illetve ti! – vigyorogtam.

- Nem kell rosszra gondolni – szögezte le Dorin azonnal. Komoly arcot vágott, de ott bujkált a szája szélén a mosoly.

- Szoktam én olyat? – néztem rá nagy szemekkel.

- Igen.

- Egyszer le foglak lőni – vetettem rá egy szúrós pillantást, majd a nyakába borultam. – Tudod, hogy szeretlek?

- Tudod, hogy megfojtasz?

- Bocsi – vigyorogtam és elengedtem őt. Legalább is annyira, hogy kapjon levegőt.

Még egy jó darabig beszélgettünk majd odamentünk David mellé és felvettük a fülhallgatókat, amin keresztül mi is hallottunk mi folyik a próbafülkében. Persze nekem rögtön táncolnom kellett, amibe nem sokkal később Dorin is beszállt. Aztán már csak az láttam, hogy David tátog. Mikor levettem a fülhallgatót azt is érzékeltem, hogy az a tátogás, kiabálás volt.

- …. ez elfogadhatatlan.

- Ok, csá! – mutattam neki a tenyeremet.

- Figyelsz te rám? – pattogott tovább.

- Ugyan Dav – karolt át a derekamnál Tom. – Tamarának csak hiányzik a parti királynőség – vigyorgott idiótán. – Majd este lefárasztjuk.

- Kajakra? – döbbentem le.

- Ha úgy jobban tetszik, akkor kenura –szólt közbe Gustav.

- Te sötét, vagy mint az éjszaka doboskám.

- Hé! – morcosodott el. – Ne szólj be a pólómra!

- A fejedben lévő sötétségre gondoltam nyuszikám – Gustav tudott a legjobban lefárasztani. Bár imádtam, de néha a beszólásai kicsit megviseltek.

- Ezek, hogy fognak ennyi időt kibírni egymással? – kérdezte tanácstalanul David.

- Nyugi Dav! – tettem a könyököm a vállára. – Téged is elviselnek a fiúk nem is tudom hány éve.

Na, akkor mindenkiből kitört a röhögés mire David feje a szivárvány színeiben kezdett el pompázni. Tudom, egy dög vagyok, de az ilyen beszólásokat nem tudtam magamban tartani. Főleg ha fel voltam dobva. És a parti szó hallata után nem is bírtak volna lelőni. Nem mintha valaha is jártam volna bulizni, de valahol belül éreztem, hogy a srácokkal ez igazán jó móka lenne!

7. rész – A munkám a szerelmem

A Tommal folytatott társalgásom után sikerült elaludnom. Annyira, hogy csak negyed 11-kor keltem fel a telefonom csörgésére.

- Halló! – vettem fel kómásan a szemem törölgetve.

Nem meglepő módon anyum volt. Megkérdezte jól vagyok-e, mit csinálok, jól ment az átállás?

Hát nem akartam a fejéhez vágni, hogy úgy érzem magam, mint a mosott szar, úgyhogy csak helyeseltem. Nem bírtam, ha az emberek fölösleges köröket futnak tök hétköznapi dolgok miatt. Egy kérdésre nagyon számítottam, amit végül fel is tett.

- Nem gondoltad meg magad? Ha egy félévet csúszol is, akkor legalább tudsz foglalkozni a nyelvtanulással.

- Nem akarok – mosolyognom kellett bár nem tudtam, hogy miért. Hiszen anya nem látta. Engem viszont furcsa elégedettséggel töltött el ez a fajta lázadás.

- Biztos? – a hangjában ott volt a reményvesztettség. Bizony… Az ő kicsi lánya felnőtt, és már nem akart anyuci szoknyája mellett ácsorogva, cenzúrázott képet kapni a világról.

- Igen – bólintottam bár nem látta. – Önvizsgálatot kell tartanom, amit nem tudnék megcsinálni otthon. Ott túl sok emlék köt hozzá.

- Ha nem akarod, nem erőltetem.

- Köszönöm.

- Hiányzol nagyon.

- Ti is nekem.

- Na de nem akarlak feltartani. Majd még hívlak. Szeretlek – hallottam, hogy mosolyog. Ilyenkor érezte, hogy a kislánya vagyok. A mai napig emlékszem, hogy nézett rám olyankor. Akár egy aranyos 5 évesre. Holott már rég nem volta az…

- Én is. Szia!

- Szia! – és letettük a telefont.

Felöltöztem, megmosakodtam majd leheveredtem az ágyamra egy rajztáblával és firkálgatni kezdtem. Legalább is így neveztem. Furcsa volt, hogy épp dolgoztam. De a lényeg, hogy nagyon élveztem. Egy csomó színes vázlatot csináltam majd összefogva őket nappaliba mentem ahol egy rakat álmos fejjel találtam szembe magam.

- Van néhány ötletem – vigyorogtam és szétraktam a rajzokat a dohányzó asztalon. – Még nem igazán tudom, hogy mire is lennének a legalkalmasabbak, de biztos fel tudjuk őket használni. Például ezt – mutattam egy fekete gitárra, amibe egy szemet rajzoltam és egy Th emblémát. – Számítógéppel összerakom, formázom és akár egy koncertet jelző plakát is lehetne.

- Neked ennyi erőd van hajnalozás után? – vetett rám egy álmos pillantást Tom.

- Izé… - túrtam zavartan a hajamba majd észrevettem valamit. – Hol van Dorin és Georg?

- Elmentek ebédelni – kortyolt bele a kávéjába Bill.

- Értem – tűnődtem el majd tovább folytattam az ötleteim tárházát. Igazság szerint Bill elég lelkesnek tűnt ám Tom félig aludt. Nem igazán tudom mit csinált még miután találkoztunk, de furcsának tűnt. Gustav pedig csak volt. Imádtam őt, de néha nagyon nem értettem.

- Érdekes ötletek – állapította meg végül David.

- De energikusak – mosolygott Bill.

- Oh… izé… köszönöm – pirultam el. Utoljára akkor éreztem magam így mikor 10-es voltam.

- Délután 2-től 5-ig próba – törte meg a „nagy pillanatomat” David.

- És mi lesz a lányokkal? – szomorodott el kicsit Gustav mire én megöleltem. Imádtam őt!

- Ha akarnak, jöhetnek – vont vállat a manager. – Feltéve, ha titeket nem zavarnak.

- Nem – vágta rá egyből Tom, amitől mosolyognom kellett. Legszívesebben elkezdtem volna vele incselkedni, de a Bill iránt érzett tiszteletem ezt nem hagyta. Féltettem őt. És ez felülírta minden perverz és nem perverz vágyamat Tommal kapcsolatban.

6. rész – Tiszta lappal és tiszta szívvel

Mikor még óvodás voltam és anyu altatott esténkét mindig azt mondtam, hogy nem akarok felnőni. Akkor a felnőttségről mindig az jutott eszembe, hogy majd elveszítem az anyukámat és az apukámat. De ez az érzés hamar megváltozott mikor iskolás lettem. Akkor már fel akartam nőni minél előbb.

A 18. szülinapomon ezek a gondolatok jártak a fejemben.

Az volt az utolsó évem a középiskolában és vészeses közeledett a szalagavató. Féltem mégis izgultam. Tudtam, hogy már semmi sem lesz olyan, mint régen mégis örültem és egyszerre féltem. Már akkor tudtam, hogy nem megyek főiskolára. A fiúk aznap reggel hívtak fel azzal az ajánlattal, hogy legyek a reklámcsapatuk tagja. Nagy fordulat volt ez az építészet szakmáról, de azonnal igent mondtam.

- Valamit mondanom kell –ott volt az egész család. – Nem megyek főiskolára. Reggel kaptam egy ajánlatot. Az érettségi után egy reklámcsapatban fogok dolgozni. Pontosabban egy zenekarnál.

Azokat az arcokat nem felejtem el.

És akkor felébredtem. Körülöttem minden sötét volt. A telefonom után kotorásztam majd megnyomtam az egyik gombot. 2:42. – Akkor csak álmodtam... – motyogtam és visszadőltem a párnámra.

De már nem tudtam aludni. Köntösbe bújtam és levánszorogtam a földszintre. Csináltam egy kapucsínót és leültem a konyhapulthoz.

Vannak olyan emberek, akik évekig képesek rágódni dolgokon, amik már rég elmúltak, és nem tehetünk ellenük semmit. Én éppen ilyen ember voltam. Talán még most is az vagyok…

Nem is a főiskoláról volt szó vagy arról, hogy otthagytam a családi fészket. Mondjuk a továbbtanulásból triviálisan jön a költözés.

Még ez az egyszerű szó is, hogy: triviálisan… Annyi emléket ébreszt fel bennem… Olyan szép is volt akkor. Nem mintha most olyan csúnyák lennének a dolgok. De azért a középiskola az nagyon szép dolog. Legalább is nekem az volt.

- Nem tudsz aludni? – Tom dőlt az ajtófélfának. Egy hosszú pizsamaalsó volt rajta, más nem.

- Még át kell állnom – mosolyogtam kedvesen.

- Nem kell – rázta meg a fejét. – Ha nem alszol, mosolyogsz, és ez nekem tetszik.

- Ne szokj hozzá, mert gyorsan át tudok állni az új dolgokra.

- Pedig sokszor megállítanám az időt.

- Ebbe az is beletartozik, amikor velem beszélsz? – fixíroztam a gőzölgő italomat.

- Talán – mosolygott.

- Nem szeretem, ha ennyire sejtelmesen beszélnek az emberek. Bár veled kapcsolatban tudom, hogy a kérdésemre a válasz: igen. De vannak, akiket nem értek – egy kép kezdett kirajzolódni a szemem előtt, amit gyorsan elhessegettem.

- Akkor te miért beszélsz így?

- Azt hiszem azért, hogy megvédjem magam. Még elég friss a seb… Még nem szerethetek mást… - az utolsó két mondatot olyan halkan mondtam, hogy szinte már gondoltam.

5. rész –Most akkor mi van?

Egy idő után Gustavnak csörgött a telefonja. A barátnője hívta így jobbnak láttam ha egyedül hagyom őket. Így hát elindultam és végül a hátsó teraszon kötöttem ki ahol Bill egyedül ücsörgött kezében egy bögrével amit úgy nézett mintha az lenne a világ legérdekesebb dolga.

- Szia nagyfiú! – ültem le mellé.

- Szia! – kapta fel hirtelen a fejét. Láttam rajta, hogy nincs valami jól.

- Jól vagy?

- Persze! Miért ne lennék?

- Mondjuk mert baromi rossz a műmosolyod? – vontam fel a fél szemöldökömet mire

- Pedig azt hittem ez legalább jól megy… - sóhajtott. Láttam rajta, hogy közel áll az összezuhanáshoz. De ezt nem akartam! Nagyon nem!

- Figyelj Bill! Tudom, hogy nem vagyunk olyan nagyon régóta ismerősök és még csak félve mondanám, hogy barátok vagyunk, de velem mindent megoszthatsz! Szeretném ha boldog lennél! Mert fontos vagy nekem! És biztos vagyok benne, hogy Tom is…

- Nem! – rázta meg a fejét. – Ő nem… Neki csak egy darabka vagyok, ami véletlenül leszakadt belőle… Semmi más…

- Bill… Miért mondasz ilyeneket? – értetlenkedtem. Hiszen mindig is olyan jól kijöttek egymással. – Összevesztetek? Jaj, kis butus! Én is mindig veszekszem a tesómmal. De attól még szeretjük egymást! Biztos Tom is csak hülyeségeket beszélt!

- Nem erről van szó… - sóhajtott és meggyötört tekintettel a szemeimbe nézett. – Álmomban… Csókolóztam… Vele… - mikor ezt kimondta egyszerűen bent akadt a levegő. Nem hittem volna, hogy egyszer ilyet hallok az ő szájából. De kimondta. Valahogy megnyugvás kerített hatalmába. Lehet, hogy tudtam a dolgot? Nem emlékeztem… Csak Billt akartam megnyugtatni! – Én… Tudom, hogy most egy perverz állatnak nézel. De… Már hónapok óta ez a helyzet… Egyszerűen nem tudok mit kezdeni ezzel… Kérlek… Mondj valamit! Akármit! – könyörgött nekem és a szemeiben már megjelentek a könnyek.

- Szerelmes vagy Tomba? – igen, valószínűleg ez volt a legkegyetlenebb kérdés amit feltehettem neki, de ezt volt az első lépés amit meg kellett lépnie ahhoz, hogy a dolog végére juthassunk.

- Én… - túrta zavartan a hajába, és sűrűn pislogott.

- Nyugi! – simogattam a hátát. – Vegyél mély lélegzeteket, és akkor nem lesz baj… - halkan beszéltem hozzá, nyugodt hangon és lassan. Nem tudhattam mekkora teher ez neki, de nem akartam még jobban megnehezíteni a dolgát. – Nem lesz semmi baj. Nem fogom elárulni se neki se másnak. Ez a kettőnk titka marad. Esküszöm!

- Szeretnék hozzá érni… Megsimítani az arcát, megérinteni az ajkait, és azt mondani neki, hogy szeretem… De… De ő nem olyan mint én. Ő mindig is a lányokat szerette. És ez? Ez már túl sok lenne neki…

- Elmondom mit csinálunk! Kapsz egy forró kakaót, aztán ágyba bújsz és kialszod magad. Mivel ahogy látom a szemeid alatt sötét karikák vannak. Nem akarok altatót adni neked. De egy kis rumot kaphatsz bele ha jó kisfiú leszel!

- Kösz, nem kérek! – nevette el magát amitől kissé megnyugodtam.

Egy fél óra múlva Bill már az ágyában feküdt és csodák csodájára aludt. Nekem viszont valami nagyon nyomta a szívemet. Nem igazán értettem, hogy mi és miért? Hiszen semmi rosszat nem tettem. És ez az ő terhe volt, nem pedig az enyém. Ekkor jutottak eszembe édesanyám bölcs szavai, miszerint nem szabad mindenki terhét magunkra venni. Könnyű azt mondani…

Mikor kiléptem Bill szobájából, Dorcsi és Georg épp akkor mentek lefelé a földszintre. Susmorogtak és nevetgéltek amitől elmosolyodtam. Reménykedtem benne, hogy végre tényleg összejöttek, de nem mertem rákérdezni. Jól érezték magukat, rajtam viszont ólmos fáradtság lett úrrá. Így elindultam a szobánk felé.

- Szia – kapta el a karomat Tom, így kénytelen voltam megállni.

- Mit szeretnél? – kérdeztem unottan.

- Miért vagy ilyen hűvös? – tovább mosolygott. Az érzelmeim kavarogtak. Tom sokat jelentett nekem. De ott voltak Bill érzelmei. Így csapdába estem…

- Ha nem zavarna, mindig ilyen vagyok – dőltem a falnak és összefontam a karjaimat.

- Most, hogy így mondod, zavar.

- Nem értem miért – vontam vállat. – Jól kezeled.

- Olyan vagy akár egy labirintus.

- Sok éves munka gyümölcse, amit úgy hívnak középiskola – mosolyogtam. – Nem egy nagy ördöngösség. Csak játszom a szerepem.

- A szereped? – húzta fel a szemöldökét. – Szóval te nem ilyen vagy?

- Gondolj, amit szeretnél. De én nem változom meg senki kedvéért.

- Kivéve ugyebár Dorinét.

- Miért zavar ez téged ennyire? – néztem a szemébe.

- Ezt miből gondolod?

- Mert olyankor megrándulnak az arcodon az izmok

- Mikor?

- Mikor Dorcsit említjük. Eddig gondolom nem vetted észre. De így van.

- Talán zavar a dolog?

 - Engem nem. De ahogy látom téged zavar az, hogy ennyire közel állunk egymáshoz – mosolyogtam diadal ittasan. Bár nem jöttem rá miért. Erre Tom bevetette azt a lehengerlő, féloldalas mosolyát, mire én teljesen elpirultam.

- Aranyos mikor zavarba jössz – suttogta, majd… Majd megcsókolt.

   Igazság szerint ledermedtem. Oké, csókolóztam én már. Többször is, de Tom annyira más volt mint a többi srác… A helyzet teljesen irreális volt. De izgatott is a csókja. Viszont tudtam mi a helyes, ezért ellöktem magamtól, mire ő teljesen ledöbbent.

- Mi az?

- Ezt nem szabad! Te és… És Ria együtt vagytok – rivalltam rá, bár a lány volt az utolsó akiért aggódtam. Nem igazán bírtuk egymást…

- Hiszen ez csak egy csók volt! Ne fújd fel annyira a dolgot! Nem feküdtem le veled!

- Mi ez a kiabálás? – jött fel Dorcsi a földszintről. Georggal a nyomában

- Pók – kiáltottam és bespuriztam a szobába.

- Mi az? – követett az én drága barátnőm.

- Bill elmondta, hogy bele van zúgva Tomba. Tom meg az előbb megcsókolt, de ő együtt van Riával és mi van ha kiderül? Bár a csajért nem igazán aggódom, inkább Billt féltem, de nem akarok én lenni a gonosz boszorkány aki elszakítja őket egymástól – hadartam el az egészet egy szuszra, így a végén csak kapkodtam a levegőt.

- Bill bele van zúgva Tomba? És ez fordítva is igaz? – vonta fel a fél szemöldökét Dorin.

- Nem tudom. Épp ez a baj. Viszont ez a barom meg itt csókolgat – huppantam le az ágyra.

- Nem te akartál összejönni ezzel a barommal?

- Ezzel most nem segítesz – néztem rá szúrós szemekkel.

- Bocsi! – mosolygott.

- Lelőlek! Te egész nap csak mosolyogni tudsz?

- Igen. Mert boldog vagyok.

- Láttam – vigyorogtam. – Örülök is neki.

- Hallgatóztál?

- Csak a telefonomért jöttem vissza. Aztán meghallottam, ahogy Georg…

- Kértek pizzát? – nyitott be az említett.

- Igen! – vágtam rá azonnal. Ez tűnt a legjobb menekülő útnak.

- Milyet? – ahogy egymásra néztek valami melegség öntött el. Olyan jó boldognak látni azt, akit szeretünk.

- Hawaii-t – vigyorogtam Dorinra.

- Én is azt – vigyorgott vissza rám.

- Szólok a fiúknak – pattantam fel. – Ti csak beszélgessetek. De még nem akarok nagynéni lenni... – azzal kimentem a szobából és becsuktam az ajtót, de még hallgatóztam egy cseppet.

- Elmondtad?

- Magától is rájött – Dorin hangján hallottam, ahogy mosolyog.

De mivel nem akartam a továbbiakat kitudakolni a földszint felé vettem az irányt.

- 2 Hawaii pizza rendel – ültem fel a konyhapultra.

- Van szék is – csak akkor vettem észre Davidet.

- Tudod ez nálunk szokás.

- Hogy az asztalon ültök? – úgy látszik ő semmit nem tanult az eseményekből.

- Nem. Az a szokás, hogy aki nem hagy lógva azt jól elverjük.

- Tom, Tom! – rángatta a gitáros pólóját Gustav. – Csinálj popcornt! Pankráció lesz.

- Mondanám, hogy agyonütlek, de 1: nincs agyad, 2: nem akarom, hogy letörjön a körmöm.

- Még egy Bill – szontyolodott el Gustav és az energiaitalos dobozzal együtt a nappaliba vonult.

4. rész –Még engem is érhetnek meglepetések

- Tényleg muszáj lesz? – vetettem könyörgő pillantást Dorinra mikor már a nappaliban voltunk.

- Igen – bólintott mosolyogva. Tényleg olyan volt, mint a testvérem, de voltak pillanatok mikor azt kívántam bár jobban kiállna mellettem. – Elvégre ő is itt lakik.

- A rohadt élet – motyogtam alig hallhatóan.

- Itt van a szökevény – jött ki vigyorogva a konyhából Tom.

- És mi van, ha elszöknék? Összetörne a kicsi bádogember szívecskéd? – lehet, hogy egyesek dögnek gondoltak, de én ilyen voltam. Mint 16 évesen.

- Igen. Darabokra törne – drámázott Tom.

- Ó, hogy oda ne rohanjak!

- Pedig rohanhatnál – kaján félmosoly villant meg ajkain. – Mondjuk, nem szeretem közönség előtt csinálni.

- Pedig elég sokszor csinálod a közönségetek előtt.

- Ez most mélyen érintett.

- Nem eléggé – mosolyogva indultam fel az emeletre. De mikor a folyosón megláttam Davidet rögtön elkomorult az arcom.

- Hát visszajött a mi harcos amazonunk – vigyorgott idiótán.

- Ha én amazon lennék, te már alulról szagolnád az ibolyát.

- Jaj, kislány! – simított végig a karomon.

- 1: nem vagyok kislány. 2: ne érj hozzám! – söpörtem le a kezét.

- Ha a modorod is olyan elbűvölő lenne, mint te akkor minden fiú utánad koslatna.

- Egy baj van. 3 éve ilyen vagyok. Ez már nem fog változni. Bár a remény hal meg utoljára szóval várakozhatsz – David arca megfeszült és a falnak lökött majd szorosan ott tartott. Soha nem voltam egy gyenge gyerek. De egyvalamit be kellett látnom. Dav erősebb volt.

- Ejnye-ejnye, Tamara... – úgy éreztem mintha a nézésével levetkőztetne. Akkor felszakadt egy sebem.

- Már nem vagyok 15 éves – a hangom higgadt volt.

- Nem nagyon érdekel – simogatni kezdte a nyakam, nekem meg beindult a reflex. Tökre pontosan megrúgtam, amitől összegörnyedt. De nem mentem ennél tovább.

- Most már leszállhatnál rólam – azzal visszamentem a Dorinnal közös szobánkba és lefeküdtem az ágyamra.

A düh és a szomorúság kavargott bennem megspékelve egy kis verekedésre buzdító ösztönnel. Tudom, a verekedés soha nem old meg semmit, de jót tesz az idegeimnek.

Ahogy néztem a plafont újraéltem azt a napot. 9-es voltam. Kora tavasz volt, borongós idő és esett. Lyukas órában egyedül ültem az aulában. Írtam. Egyszer csak…

- Jól vagy? – jött be Dorin és örültem, hogy megszakította az emlékezésemet.

- Fogjuk rá – ültem fel. – Miért?

- Muszáj mindennek az értelmét keresni?

- Ha te itt vagy nem – mosolyogtam.

- Akkor jó.

- Mármint úgy értem, hogy a te meg az én kapcsolatom nem testvéri és nem szerelmi és nem tudom, jól megfogalmazni ezért nem keresem már az értelmét – nem tudtam pontosan, hogy ő mire gondolt, de nem akartam, hogy félreértse.

- Értem.

- Akkor ok – hátradőltem az ágyon. – Szerinted lehetséges, hogy bennem van a hiba?

- Ezt, hogy érted? – bár Dorin már jó pár éve ismert mégis meg tudtam lepni.

- Mármint abban amilyen vagyok. Ezért fordultak el tőlem az emberek? És ezért fordulnak el most is? És mi van, ha én örökre ilyen maradok? Mire megöregszem, egyedül fogok maradni.

- Ilyeneket nem szabad mondani – szólt rám akár egy anime szereplő (anime=japán rajzfilm) amitől nevetnem kellett. – Most meg mi van?

- Olyan vagy akár egy animegirl – ültem fel mosolyogva.

- És?

- Ezért imádlak! – ugrottam a nyakába, amitől sikeresen a szemközti ágyra vetődtünk és nevetni kezdtünk.

- Ti meg? – jött be Georg ledöbbenve én meg már levegőt se kaptam a nevetéstől.

- Ennek mi baja?

- Anime szereplőket lát – hallottam Dorin hangján, hogy mosolyog. Meg még mást is.

- Én mentem – álltam fel és kiszaladt.

- Ez hülye – hallottam még Georg hangját.

- Te meg szerelmes – vigyorogtam magam elé. Persze nem néztem fel, úgyhogy sikeresen „letepertem” Billt.

- Tudtam, hogy szeretsz – vigyorgott. – De, hogy ennyire? Ej-ej, Tamara. Ennek nem lesz jó vége.

- Ha nem akarod, hogy a rajongóitok a temetőben lássanak, legközelebb akkor maradj csöndben – néztem rá szúrósan.

- De drága vagy – nyomott a homlokomra egy puszit.

- Te meg sötét – tápászkodtam fel. (Mivel a történet még az augusztusi eseményeket dolgozza fel, Bill ugyebár fekete hajú.) – Basszus! – nyúltam a zsebemhez.

- Mi van? – ijedt meg Bill.

- A telefonom a szobában marad. – indultam vissza, de az ajtóban megálltam.

- … és mikor ma megláttalak a reptéren már tudtam. Szeretlek! – hallottam Georg hangját. – Upsz…

- Georg én… - Dorin hangja zavart volt. – Én is – Bingó!

Ezután lementem a földszintre és elhülyültem Gustavval. Bár lövésem nem volt hol vannak az ikrek, de nem is érdekelt. Annak örült a fejem, hogy Dorin végre boldog lesz.

3. rész – Kalamajka már az első nap

- Jó a kilátás? – lépett ki az erkélyre Georg.

- Nagyon szép – Dorin arcán megint az a mosoly jelent, meg ami csak akkor, ha Georg ott volt.

- Na, ja – támaszkodtam neki a korlátnak.

- A hölgyek felfedezték a kastélyuk eldugott zugát? – jött ki Bill mögötte Tommal, Gustavval és Daviddel.

- Tom, te cigizel? – húztam fel a szemöldököm.

- Már mióta?- szívott bele újra a füstölgő kis nikotinszálba.

- Adsz? – néztem rá nagy szemekkel.

- Nesze! – nyújtotta felém a dobozt és az öngyújtót.

- Köcce! – a számba vettem egy szálat és meggyújtottam.

- Te mit csinálsz? – Dorin közel járt az infarktushoz.

- Nyugi, nyugi! – próbálta csitítani Georg.

- Nyugi növcsi! – dőltem a korlátnak és kifújtam a füstöt.

- Már megint cigiztek? – jött ki zsörtölődve David.

- Nyugi Dave! – kortyolt bele az italába Gustav.

- Tom az Tom – legyintett Dave.

- Kösz – emelte meg az említett a jobb kezét, amiben a cigi volt.

- De hát Tamara… - ingatta a fejét. – Hány éves vagy?

- Ma-holnap a 19-et taposom – mosolyogtam.

- Még gyerek vagy - ingatta tovább a fejét. Eldobtam a cigit és rátapostam.

- Tudod ki a gyerek – ragadtam meg az inge nyakát.

- Tamara… - lépett közelebb Dorin és felém nyújtotta a kezét, de visszahúzta. A többiek is néma csöndben voltak.

- Azt gondolod nem vagy már gyerek? – megfogta a kezem, amivel az ingét tartottam és tiszta erejéből megszorította. Felszisszentem, de csak jobban szorítottam az inge nyakát. De ő erősebbnek bizonyult és elrántotta a kezem. – Gyenge vagy! - elengedett és visszament a házba.

- Tamara. Jól vagy? – futott oda hozzám Dorin és elkezdte vizslatni a jobb csuklóm.

- Nincs bajom – rántottam el dacosan a kezem.

- De hát… - erősködött, de én csak felkaptam a vizet.

- Hagyj békén! – rivalltam rá.

A levegő ismét megfagyott és Dorin csak mereven bámult maga elé. Körbenéztem és beszaladtam a házba. Le a lépcsőn és ki az utcára. Majd céltalanul előre.

Egy tinédzserkora végén járó lány, aki alig beszél angolul, egy idegen városban fut céltalanul, könnyáztatta szemekkel. Ez lehetne akár egy hentai (anime amiben a szex és az erőszak a lényeg) eleje is. De nem. Ez az élet.

Végül egy furcsa ultra modern épület előtt álltam meg. Az egész fehér volt, hatalmas ablakokkal. Valamiért a Sydney operaházra emlékeztetett. Lehet azért mert megtetszett vagy mert már szúrt a tüdőm de leültem az épület előtt egy padra és csak bámultam magam elé.

- Te idióta! – vágtam homlokon magam. – Pont Dorint? Miért őt? Te idióta! Te is csak azoknak tudsz ártani, akiket szeretsz – felnéztem és előttem alig egy méterre ott állt Dorcsi. – Annyira sajnálom! – öleltem meg sírva.

- Nincs baj – ölelt magához és a hátamat kezdte simogatni. – Nyugodj meg! Minden rendben lesz.

- Honnan tudtad hol vagyok?

- Megérzés. De tudod, hogy aggódtam?

- Miért? – lepődtem meg. – Még csak… - néztem az órámra, amit már átállítottam. – Már dél van? – tökre le voltam döbbenve.

- Egy órán keresztül kerestünk – csak akkor vettem észre Georgot, ahogy egy fekete autó mellett állt.

- Úgy sajnálom – szontyolodtam el.

- Nincs baj.

Dorin boldog volt ám Georgon láttam, hogy mondana valamit, de nem tette. Mi van ezek között? – ez a gondolat járt a fejemben miközben a ház felé tartottunk.

- Ugye tudod, hogy bocsánatot kell kérned Davidtől?

- Ugye tudod, hogy egy rohadt állat? – ideges voltam, de nem kiabáltam.

- Te kezdted – Georg hangja feltűnően nyugodt volt mégis valami nem stimmelt.

- Nem vagyok gyerek! – jelentettem ki elég hangosan.

- Georg! – tette a kezét Georg kezére Dorin mire a mi szexi basszusgitárosunk füle totál vörös lett.

- Basszus! – nem bírtam visszatartani a reakciót.

- Mi az? – nézett rám döbbenten Dorcsi.

- Izé… még nem hívtam fel anyát, hogy megérkeztünk. Biztos tiszta ideg – A reag ismét tökéletes volt. – gondolatban adtam magamnak egy piros pontot. De itt valami van. Ördögi mosollyal az arcomon pásztáztam az elsuhanó házakat és azon agyaltam, hogy nem fogom szembeköpni Davidet bocsánatkérés közben.

2. rész – Hello, L.A.!

- Sziasztok! –nyitottuk ki az ajtót és bekiabáltunk. A 4 fiú meg majdnem infarktust kapott, mi meg röhögő görcsöt.

- Na, ti is megjöttetek. – Tom akkor is ugyan olyan flegmán viselkedett.

- Hát nem miattad repültünk több ezer kilométert az fix. – tettem csípőre a kezem.

- Úgyis tudjátok, hogy örülök nektek. – vigyorgott.

- Mi is itt vagyunk. – lökte oldalba Bill.

- Sziasztok! – szállt ki Georg és 3-3 puszival köszöntött minket.

- Szia. – mintha Dorinnak elszállt volna minden bátorsága, ahogy Georgnak is.

- Ezekkel mi van? – súgta oda Bill.

- Nem tudom. Hát ti?

- Mi sem. – súgta Georg mire én felsikoltottam.

- Ti sem változtatok. – pacsizott le velem Gustav.

- Ahogy ti sem. – adott neki 3 puszit növcsi. Csak Dorin köszönt Gustavnak puszival.

- Úgy látszik az ifi úr nem is száll ki.

- Kényelmesen elhelyezkedtem. –terpeszkedett az ülésen.

- Tudod, ha 30°-kal felém fordulnál tökéletes céltábla lennél.

- Te mindig tudod, mit kell mondani. – mosolyodott el.

- Tudom.

   Az arcomon 1000 wattos vigyor terült szét. A mi kis szócsatánkat az zavarta meg, hogy egy autó állt meg mellettünk és David szállt ki belőle.

- Indulhatunk? – kérdezte köszönés helyett.

- Szia, David – én drága barátosném. Mindig olyan udvarias volt.

- Felőlem – vontam vállat. Bepakoltunk a kisbuszba (mert a fiúk azzal jöttek értünk), beszálltunk majd elindult a fiúk háza felé.

– Mennyi időt adtok a városnak? – vigyorogtam sátánian.

- Egy, két… - kezdte Bill, de Tom közbeszólt.

- Másodpercet.

- Barom! – vágtam fejbe.

- Nem zavar, hogy vezetek? – kiabált rám és a többiek is csak néztek.

- Őszintén?

- Nem – válaszolt helyettem Dorin és nevetni kezdtünk.

- Te egy komplett idióta vagy – morgolódott tovább Tom. Ám én a mögöttem zajló beszélgetésre figyeltem.

- Jól utaztatok? – kérdezte Georg Dorint.

- Igen – bólintott barátnőm. – Bár nem örülök, hogy késtünk, de egész jól.

- Ugyan - legyintett Georg. – Ez nem számít. Benne volt a pakliban.

- Csak félek, hogy David neheztel ránk ezért.

- Ugyan hagyd csak. Figyelj…

- Tamara! – szólt rám Gustav, aki mellettem ült.

- Barom! – szóltam előre majd Gusti felé fordultam. – Tessék? – ő meg csak pislogott. – Mi van? – értetlenkedtem.

- Ahhoz képest, hogy nem figyeltél jó reagod volt – pislogott még mindig.

- Hát, köszi. De te meg ne pislogj úgy, mint hal a szatyorban.

- Jó.

- Na, mielőtt olyan durván félbeszakítottál… - a visszapillantóban láttam, hogy Tom szúrós szemekkel néz rám. – Elintéztünk minden dolgot szóval nem kell papírokkal rohangálnotok.

- Imádlak titeket. Ezt, hogy köszönhetném meg?

- Hát… - Tom arcán kaján vigyor jelent meg.

- Bekussolsz! – szóltam rá.

- Jól van, na – megtámasztotta a fejét és bambulva vezetett tovább.

   Az út további része csendesen telt. Zenét hallgattunk, Georg meg Dorin nem tudom mit csináltak és bár marhára baszogatta a fantáziámat nem kukkeroltam őket. Gustav vagy aludt, vagy csukott szemmel hallgatott zenét, nem tudtam rájönni. Tom ugyebár vezetett. Bill meg Tomot stírölte. Mikor már 5 perce csinálta azért már én se kételkedtem, de nagyon fura volt. Ahogy így vizslattam őket észre se vettem, hogy megérkeztünk.

- Gustav – bökdöstem a karját.

- Mi van? – riadt fel.

- Szóval szunyáltál.

- Asszem. Előbb még nem úton voltunk?

- Megérkeztünk – nagyon bírtam a fiúkat, de néha totál lehoztak.

   Kiszálltunk, kivettük a bőröndöket majd bevittük őket a házba. Jó kis lakás volt. Tágas meg világos. Először egy kis előtér majd egy nagy nappali és konyha, meg lépcső. Az emeleten 6 szoba meg 5 fürdő. Miután Dorinnal elfoglaltuk a szobáinkat kimentünk az erkélyre, ami közös volt. A házból csodás kilátás nyílt a városra.

- Hello, L.A.! – kiáltottuk egyszerre.

1. rész - Útra fel

   Miután az utolsó bőröndöt is lezártam, körbenéztem a szobámban. A már jól ismert falak és bútorok most valahogy idegenül hatottak. – 6 éves korom óta laktam itt. Lassan 19 leszek, és most elköltözöm. – Ezek a gondolatok jártak a fejemben. Bár nehéz szívvel hoztam meg a döntést, de a szívem mélyén tudtam, hogy jól döntök.

- Lassan indulnunk kéne – lépett be a szobámba.

- Tudod, most először gondoltam arra, hogy netalán rossz döntést hoztam – mosolyogtam. Ha ő velem volt, vagy csak beszélgettünk, máris minden sokkal könnyebbnek tűnt.

- Nem rossz döntés, csak nehéz.

- Annyira jó, hogy vagy nekem Dorin – öleltem át.

- Ez fordítva is igaz – ölelt meg.

- Indulhatunk – bólintottam és felkaptam mindkét bőröndöt.

- Rendben – senki nem tud úgy mosolyogni, mint ő.

   Eltartott egy darabig, míg elbúcsúztam a családomtól. Pár éve még elképzelhetetlen lett volna számomra, hogy otthagyjam őket. De az a nap is bekövetkezett. Mire rendesen észbe kaptam már úton voltunk.

- Tudod, hogy nem vagyok nyugodt, amiért én vezetek? – kérdeztem kissé feszülten miközben az utat figyeltem. Dorin erre csak nevetett. – Ilyenkor úgy szeretlek.

- Ne idegeskedj! Jól vezetsz.

- Képzelem... – forgattam a szemeimet. – Még ha egyedül mennék, akkor azt mondom, hogy oké. De nem akarok felelősséget vállalni azért, hogy mást is összetörök. Féltelek – sóhajtottam miután az egészet elmondtam egy szuszra.

- Én is féltelek. De engem ne féltsél. Inkább nyugodj meg – nem tudom, de ha ő mondja, mindig megnyugszom.

- Ha kapcsolsz, zenét én ígérem, megnyugszom! – néztem rá kiskutya szemekkel.

- Az utat nézd! – szólt rám kissé dühösen majd nevetni kezdett. – És még te félsz, hogy melletted ülök.

- Jól van, n. – húztam el a számat, de hamarosan vigyorogni kezdtem. – Te elhiszed ezt?

- Hogy nem lett balesetünk? El.

- Nem az – döntöttem oldalra a fejemet.

- Tudom.

- Mosolyturmixot ittál reggelire vagy mi a szösz?

- Nem – rázta meg a fejét.

- Amúgy arra gondoltam, hogy én alig hiszem el, ami történik. Mármint itt ülünk a kocsiban és a reptér felé tartunk, hogy L.A.-be menjünk aztán nemsokára vissza Németországba.

- Igen, elhiszem – bólintott.

- Na, itt lennénk – parkoltam le az autóval. – Én kissé be vagyok tojva... – néztem rá rémülten.

- Előbb még le se lehetett lőni most meg félsz? – nevetett halkan.

- Kb. – vontam vállat. Dorin megfogta a nyakláncát és felém mutatta a kis félszív medált.

- Látod ezt?

- Aha – bólintottam és felmutattam a szív másik felét.

- Ez mutatja, hogy minden rendben lesz.

- Annyira szeretlek! – öleltem át.

- Én is – sokszor kitörtek belőlem az érzelmek. – Akkor mehetünk?

- Aha.

   Kiszálltunk és elővettük a bőröndöket. Elég sok csomagunk volt, de hát, ha az ember lányai új életet kezdenek egy új országban szerintem elfogadható a tény, hogy marha sok cuccuk van. Bezártam az autót és elindultunk az épület felé. (Olyan max 10 métert mehettünk.) A becsekkolásihuza-vona után leültünk és elkezdtünk beszélgetni.

- Jó pasi 11 óránál – vigyorogtam. Egy elég magas, szőke hajó, kék szemű, nagyon is sármos, öltönyös férfi volt.

- Jó szemed van – bökött oldalba Dorin.

- Inkább ízlésem mert a szemem nem épp a legjobb – na, akkor olyan történt, amire egyikünk se számított. Mr. Jó pasi odajött hozzánk.

- Elnézést hölgyeim – irtó helyes, sexi mély hangja van és udvarias. Kellhet ennél jobb? – Meg tudnák mondani mennyi az idő?

- 11:30 – nézett az órájára drága barátnőm.

- Köszönöm – olyan mosolya volt, hogy azt hittem dobok egy hátast. Meg azok a szemek, amikkel az én növcsikémet szemlélte...

- Ugyan – mosolygott, a pali meg elment.

   Már éppen szóra nyitottam volna azt a nagy számat mikor az előbbi palihoz odament egy másik és elkezdtek csókolózni.

- Ilyen a mi formánk – húztam el a számat.

- Én azt hittem, hogy van jelölted a járásra.

- Hát az úgy volt… - jöttem zavarba aztán észbe kaptam mire Dorin nevetni kezdett. – Te erről honnan tudsz?

- Szerinted?

- Nem szép dolog, hogy a fejemben járkálsz – ekkor hallottuk, hogy el kell indulnunk a géphez.

   Az út tök simán ment. Bár késtünk egy fél órácskát, ami nem tudom minek volt köszönhető. Mondták, de nem igazán figyeltem. Azért az érdekes volt, hogy a gépünk délben szállt fel mikor meg megérkeztünk reggel 10 óra volt.

   A gyomromban görcs volt és az sem enyhítette nagyon, hogy Dorin mellettem volt. Igazság szerint én se tudtam, hogy mi bajom volt. De mikor a reptér épülete előtt megláttam a fiúk, sötétített üvegű autóját valahogy megnyugodtam.