Mikor még óvodás voltam és anyu altatott esténkét
mindig azt mondtam, hogy nem akarok felnőni. Akkor a felnőttségről mindig az jutott
eszembe, hogy majd elveszítem az anyukámat és az apukámat. De ez az érzés hamar
megváltozott mikor iskolás lettem. Akkor már fel akartam nőni minél előbb.
A 18. szülinapomon ezek a gondolatok jártak a
fejemben.
Az volt az utolsó évem a középiskolában és vészeses
közeledett a szalagavató. Féltem mégis izgultam. Tudtam, hogy már semmi sem
lesz olyan, mint régen mégis örültem és egyszerre féltem. Már akkor tudtam,
hogy nem megyek főiskolára. A fiúk aznap reggel hívtak fel azzal az ajánlattal,
hogy legyek a reklámcsapatuk tagja. Nagy fordulat volt ez az építészet
szakmáról, de azonnal igent mondtam.
- Valamit mondanom kell –ott volt az egész család. – Nem megyek
főiskolára. Reggel kaptam egy ajánlatot. Az érettségi után egy reklámcsapatban
fogok dolgozni. Pontosabban egy zenekarnál.
Azokat az arcokat nem felejtem el.
És akkor felébredtem. Körülöttem minden sötét volt.
A telefonom után kotorásztam majd megnyomtam az egyik gombot. 2:42. – Akkor
csak álmodtam... – motyogtam és visszadőltem a párnámra.
De már nem tudtam aludni. Köntösbe bújtam és
levánszorogtam a földszintre. Csináltam egy kapucsínót és leültem a
konyhapulthoz.
Vannak olyan emberek, akik évekig képesek rágódni
dolgokon, amik már rég elmúltak, és nem tehetünk ellenük semmit. Én éppen ilyen
ember voltam. Talán még most is az vagyok…
Nem is a főiskoláról volt szó vagy arról, hogy
otthagytam a családi fészket. Mondjuk a továbbtanulásból triviálisan jön a
költözés.
Még ez az egyszerű szó is, hogy: triviálisan… Annyi
emléket ébreszt fel bennem… Olyan szép is volt akkor. Nem mintha most olyan
csúnyák lennének a dolgok. De azért a középiskola az nagyon szép dolog.
Legalább is nekem az volt.
- Nem tudsz aludni? – Tom dőlt az ajtófélfának. Egy hosszú pizsamaalsó
volt rajta, más nem.
- Még át kell állnom – mosolyogtam kedvesen.
- Nem kell – rázta meg a fejét. – Ha nem alszol, mosolyogsz, és ez
nekem tetszik.
- Ne szokj hozzá, mert gyorsan át tudok állni az új dolgokra.
- Pedig sokszor megállítanám az időt.
- Ebbe az is beletartozik, amikor velem beszélsz? – fixíroztam a
gőzölgő italomat.
- Talán – mosolygott.
- Nem szeretem, ha ennyire sejtelmesen beszélnek az emberek. Bár veled
kapcsolatban tudom, hogy a kérdésemre a válasz: igen. De vannak, akiket nem
értek – egy kép kezdett kirajzolódni a szemem előtt, amit gyorsan elhessegettem.
- Akkor te miért beszélsz így?
- Azt hiszem azért, hogy megvédjem magam. Még elég friss a seb… Még
nem szerethetek mást… - az utolsó két mondatot olyan halkan mondtam, hogy
szinte már gondoltam.
Uhh milyen titokzatos befejezés. Egyre érdekesebb! Várom a folytatást! :)
VálaszTörlésRemélem nem fogok csalódást okozni a folytatással! Hamarosan érkezik az új rész! :)
TörlésHú, nagyon jó és úgy örülök, hogy ilyen gyakran van rész :)
VálaszTörlésKöszönöm! :) Igyekszem a kövivel!
Törlés