6. rész – Tiszta lappal és tiszta szívvel

Mikor még óvodás voltam és anyu altatott esténkét mindig azt mondtam, hogy nem akarok felnőni. Akkor a felnőttségről mindig az jutott eszembe, hogy majd elveszítem az anyukámat és az apukámat. De ez az érzés hamar megváltozott mikor iskolás lettem. Akkor már fel akartam nőni minél előbb.

A 18. szülinapomon ezek a gondolatok jártak a fejemben.

Az volt az utolsó évem a középiskolában és vészeses közeledett a szalagavató. Féltem mégis izgultam. Tudtam, hogy már semmi sem lesz olyan, mint régen mégis örültem és egyszerre féltem. Már akkor tudtam, hogy nem megyek főiskolára. A fiúk aznap reggel hívtak fel azzal az ajánlattal, hogy legyek a reklámcsapatuk tagja. Nagy fordulat volt ez az építészet szakmáról, de azonnal igent mondtam.

- Valamit mondanom kell –ott volt az egész család. – Nem megyek főiskolára. Reggel kaptam egy ajánlatot. Az érettségi után egy reklámcsapatban fogok dolgozni. Pontosabban egy zenekarnál.

Azokat az arcokat nem felejtem el.

És akkor felébredtem. Körülöttem minden sötét volt. A telefonom után kotorásztam majd megnyomtam az egyik gombot. 2:42. – Akkor csak álmodtam... – motyogtam és visszadőltem a párnámra.

De már nem tudtam aludni. Köntösbe bújtam és levánszorogtam a földszintre. Csináltam egy kapucsínót és leültem a konyhapulthoz.

Vannak olyan emberek, akik évekig képesek rágódni dolgokon, amik már rég elmúltak, és nem tehetünk ellenük semmit. Én éppen ilyen ember voltam. Talán még most is az vagyok…

Nem is a főiskoláról volt szó vagy arról, hogy otthagytam a családi fészket. Mondjuk a továbbtanulásból triviálisan jön a költözés.

Még ez az egyszerű szó is, hogy: triviálisan… Annyi emléket ébreszt fel bennem… Olyan szép is volt akkor. Nem mintha most olyan csúnyák lennének a dolgok. De azért a középiskola az nagyon szép dolog. Legalább is nekem az volt.

- Nem tudsz aludni? – Tom dőlt az ajtófélfának. Egy hosszú pizsamaalsó volt rajta, más nem.

- Még át kell állnom – mosolyogtam kedvesen.

- Nem kell – rázta meg a fejét. – Ha nem alszol, mosolyogsz, és ez nekem tetszik.

- Ne szokj hozzá, mert gyorsan át tudok állni az új dolgokra.

- Pedig sokszor megállítanám az időt.

- Ebbe az is beletartozik, amikor velem beszélsz? – fixíroztam a gőzölgő italomat.

- Talán – mosolygott.

- Nem szeretem, ha ennyire sejtelmesen beszélnek az emberek. Bár veled kapcsolatban tudom, hogy a kérdésemre a válasz: igen. De vannak, akiket nem értek – egy kép kezdett kirajzolódni a szemem előtt, amit gyorsan elhessegettem.

- Akkor te miért beszélsz így?

- Azt hiszem azért, hogy megvédjem magam. Még elég friss a seb… Még nem szerethetek mást… - az utolsó két mondatot olyan halkan mondtam, hogy szinte már gondoltam.