7. rész – A munkám a szerelmem

A Tommal folytatott társalgásom után sikerült elaludnom. Annyira, hogy csak negyed 11-kor keltem fel a telefonom csörgésére.

- Halló! – vettem fel kómásan a szemem törölgetve.

Nem meglepő módon anyum volt. Megkérdezte jól vagyok-e, mit csinálok, jól ment az átállás?

Hát nem akartam a fejéhez vágni, hogy úgy érzem magam, mint a mosott szar, úgyhogy csak helyeseltem. Nem bírtam, ha az emberek fölösleges köröket futnak tök hétköznapi dolgok miatt. Egy kérdésre nagyon számítottam, amit végül fel is tett.

- Nem gondoltad meg magad? Ha egy félévet csúszol is, akkor legalább tudsz foglalkozni a nyelvtanulással.

- Nem akarok – mosolyognom kellett bár nem tudtam, hogy miért. Hiszen anya nem látta. Engem viszont furcsa elégedettséggel töltött el ez a fajta lázadás.

- Biztos? – a hangjában ott volt a reményvesztettség. Bizony… Az ő kicsi lánya felnőtt, és már nem akart anyuci szoknyája mellett ácsorogva, cenzúrázott képet kapni a világról.

- Igen – bólintottam bár nem látta. – Önvizsgálatot kell tartanom, amit nem tudnék megcsinálni otthon. Ott túl sok emlék köt hozzá.

- Ha nem akarod, nem erőltetem.

- Köszönöm.

- Hiányzol nagyon.

- Ti is nekem.

- Na de nem akarlak feltartani. Majd még hívlak. Szeretlek – hallottam, hogy mosolyog. Ilyenkor érezte, hogy a kislánya vagyok. A mai napig emlékszem, hogy nézett rám olyankor. Akár egy aranyos 5 évesre. Holott már rég nem volta az…

- Én is. Szia!

- Szia! – és letettük a telefont.

Felöltöztem, megmosakodtam majd leheveredtem az ágyamra egy rajztáblával és firkálgatni kezdtem. Legalább is így neveztem. Furcsa volt, hogy épp dolgoztam. De a lényeg, hogy nagyon élveztem. Egy csomó színes vázlatot csináltam majd összefogva őket nappaliba mentem ahol egy rakat álmos fejjel találtam szembe magam.

- Van néhány ötletem – vigyorogtam és szétraktam a rajzokat a dohányzó asztalon. – Még nem igazán tudom, hogy mire is lennének a legalkalmasabbak, de biztos fel tudjuk őket használni. Például ezt – mutattam egy fekete gitárra, amibe egy szemet rajzoltam és egy Th emblémát. – Számítógéppel összerakom, formázom és akár egy koncertet jelző plakát is lehetne.

- Neked ennyi erőd van hajnalozás után? – vetett rám egy álmos pillantást Tom.

- Izé… - túrtam zavartan a hajamba majd észrevettem valamit. – Hol van Dorin és Georg?

- Elmentek ebédelni – kortyolt bele a kávéjába Bill.

- Értem – tűnődtem el majd tovább folytattam az ötleteim tárházát. Igazság szerint Bill elég lelkesnek tűnt ám Tom félig aludt. Nem igazán tudom mit csinált még miután találkoztunk, de furcsának tűnt. Gustav pedig csak volt. Imádtam őt, de néha nagyon nem értettem.

- Érdekes ötletek – állapította meg végül David.

- De energikusak – mosolygott Bill.

- Oh… izé… köszönöm – pirultam el. Utoljára akkor éreztem magam így mikor 10-es voltam.

- Délután 2-től 5-ig próba – törte meg a „nagy pillanatomat” David.

- És mi lesz a lányokkal? – szomorodott el kicsit Gustav mire én megöleltem. Imádtam őt!

- Ha akarnak, jöhetnek – vont vállat a manager. – Feltéve, ha titeket nem zavarnak.

- Nem – vágta rá egyből Tom, amitől mosolyognom kellett. Legszívesebben elkezdtem volna vele incselkedni, de a Bill iránt érzett tiszteletem ezt nem hagyta. Féltettem őt. És ez felülírta minden perverz és nem perverz vágyamat Tommal kapcsolatban.