1. rész - Útra fel

   Miután az utolsó bőröndöt is lezártam, körbenéztem a szobámban. A már jól ismert falak és bútorok most valahogy idegenül hatottak. – 6 éves korom óta laktam itt. Lassan 19 leszek, és most elköltözöm. – Ezek a gondolatok jártak a fejemben. Bár nehéz szívvel hoztam meg a döntést, de a szívem mélyén tudtam, hogy jól döntök.

- Lassan indulnunk kéne – lépett be a szobámba.

- Tudod, most először gondoltam arra, hogy netalán rossz döntést hoztam – mosolyogtam. Ha ő velem volt, vagy csak beszélgettünk, máris minden sokkal könnyebbnek tűnt.

- Nem rossz döntés, csak nehéz.

- Annyira jó, hogy vagy nekem Dorin – öleltem át.

- Ez fordítva is igaz – ölelt meg.

- Indulhatunk – bólintottam és felkaptam mindkét bőröndöt.

- Rendben – senki nem tud úgy mosolyogni, mint ő.

   Eltartott egy darabig, míg elbúcsúztam a családomtól. Pár éve még elképzelhetetlen lett volna számomra, hogy otthagyjam őket. De az a nap is bekövetkezett. Mire rendesen észbe kaptam már úton voltunk.

- Tudod, hogy nem vagyok nyugodt, amiért én vezetek? – kérdeztem kissé feszülten miközben az utat figyeltem. Dorin erre csak nevetett. – Ilyenkor úgy szeretlek.

- Ne idegeskedj! Jól vezetsz.

- Képzelem... – forgattam a szemeimet. – Még ha egyedül mennék, akkor azt mondom, hogy oké. De nem akarok felelősséget vállalni azért, hogy mást is összetörök. Féltelek – sóhajtottam miután az egészet elmondtam egy szuszra.

- Én is féltelek. De engem ne féltsél. Inkább nyugodj meg – nem tudom, de ha ő mondja, mindig megnyugszom.

- Ha kapcsolsz, zenét én ígérem, megnyugszom! – néztem rá kiskutya szemekkel.

- Az utat nézd! – szólt rám kissé dühösen majd nevetni kezdett. – És még te félsz, hogy melletted ülök.

- Jól van, n. – húztam el a számat, de hamarosan vigyorogni kezdtem. – Te elhiszed ezt?

- Hogy nem lett balesetünk? El.

- Nem az – döntöttem oldalra a fejemet.

- Tudom.

- Mosolyturmixot ittál reggelire vagy mi a szösz?

- Nem – rázta meg a fejét.

- Amúgy arra gondoltam, hogy én alig hiszem el, ami történik. Mármint itt ülünk a kocsiban és a reptér felé tartunk, hogy L.A.-be menjünk aztán nemsokára vissza Németországba.

- Igen, elhiszem – bólintott.

- Na, itt lennénk – parkoltam le az autóval. – Én kissé be vagyok tojva... – néztem rá rémülten.

- Előbb még le se lehetett lőni most meg félsz? – nevetett halkan.

- Kb. – vontam vállat. Dorin megfogta a nyakláncát és felém mutatta a kis félszív medált.

- Látod ezt?

- Aha – bólintottam és felmutattam a szív másik felét.

- Ez mutatja, hogy minden rendben lesz.

- Annyira szeretlek! – öleltem át.

- Én is – sokszor kitörtek belőlem az érzelmek. – Akkor mehetünk?

- Aha.

   Kiszálltunk és elővettük a bőröndöket. Elég sok csomagunk volt, de hát, ha az ember lányai új életet kezdenek egy új országban szerintem elfogadható a tény, hogy marha sok cuccuk van. Bezártam az autót és elindultunk az épület felé. (Olyan max 10 métert mehettünk.) A becsekkolásihuza-vona után leültünk és elkezdtünk beszélgetni.

- Jó pasi 11 óránál – vigyorogtam. Egy elég magas, szőke hajó, kék szemű, nagyon is sármos, öltönyös férfi volt.

- Jó szemed van – bökött oldalba Dorin.

- Inkább ízlésem mert a szemem nem épp a legjobb – na, akkor olyan történt, amire egyikünk se számított. Mr. Jó pasi odajött hozzánk.

- Elnézést hölgyeim – irtó helyes, sexi mély hangja van és udvarias. Kellhet ennél jobb? – Meg tudnák mondani mennyi az idő?

- 11:30 – nézett az órájára drága barátnőm.

- Köszönöm – olyan mosolya volt, hogy azt hittem dobok egy hátast. Meg azok a szemek, amikkel az én növcsikémet szemlélte...

- Ugyan – mosolygott, a pali meg elment.

   Már éppen szóra nyitottam volna azt a nagy számat mikor az előbbi palihoz odament egy másik és elkezdtek csókolózni.

- Ilyen a mi formánk – húztam el a számat.

- Én azt hittem, hogy van jelölted a járásra.

- Hát az úgy volt… - jöttem zavarba aztán észbe kaptam mire Dorin nevetni kezdett. – Te erről honnan tudsz?

- Szerinted?

- Nem szép dolog, hogy a fejemben járkálsz – ekkor hallottuk, hogy el kell indulnunk a géphez.

   Az út tök simán ment. Bár késtünk egy fél órácskát, ami nem tudom minek volt köszönhető. Mondták, de nem igazán figyeltem. Azért az érdekes volt, hogy a gépünk délben szállt fel mikor meg megérkeztünk reggel 10 óra volt.

   A gyomromban görcs volt és az sem enyhítette nagyon, hogy Dorin mellettem volt. Igazság szerint én se tudtam, hogy mi bajom volt. De mikor a reptér épülete előtt megláttam a fiúk, sötétített üvegű autóját valahogy megnyugodtam.