42. rész – Az úton amin mész veled tartok tovább…

Hali-hali!

   Kérlek ne haragudjatok emiatt az igen nagy csúszás miatt... De nagyon nem tudtam ezt hová tenni... A suli, meg egyéb magánéleti problémák mellett nagyon nem volt kedvem írni... Most viszont itt az új rész. Remélem tetszeni fog! :)

42. rész – Az úton amin mész veled tartok tovább…

Egy hónappal később…

Egyedül utaztam vissza L.A.-be. A reptérről pedig taxival mentem vissza az ikrek házához. Egyikőjük se fogadott… Én pedig nem is keltettem nagy zajt. Óvatosan osontam be a szobámba. Majd bezártam az ajtómat. Furcsa, eddig nem tapasztalt érzések kavarogtak bennem… Nem egészen tudtam hová is tegyem őket… Csak el akartam menekülni. De akkor már nem lehetett…

Már sötétedett odakint mikor feleszméltem a céltalan és hiábavaló elmélkedésből. És ettől a gondolattól csak még jobban elfogott az idegesség. Erőt kellett magamon vennem, de csak nagyon nehezen sikerült. Nem tartottam helyesnek a dolgot… De ezt senki nem tartotta volna annak! Nem szabadott volna megtörténnie. Nem szabadott volna elkezdődnie, és akkor most nem tartanánk ott ahol vagyunk.

Lassan indultam el a fürdő felé. És csak egy lámpát kapcsoltam fel. Kellett a tompa fény… Nem bírtam volna elviselni azt ha „rendesen” látom magam. Egyszerűen nem bírtam a tükörbe nézni. Megvetést éreztem és haragot. Ugyanakkor valahol mély fájdalmat és egy kis rettegést is.

Sokáig állhattam a zuhany alatt mert kopogásra lettem figyelmes. Félszegen szóltam csak ki, hogy hamarosan megyek. És tényleg így volt. Gyorsan megtörölköztem és egyedül a köntösömet vettem fel. Úgy mentem ki. Egyenesen Tom szobájába. Ezt beszéltük meg a fiúkkal…

A fiúk szilveszter előtt egy-két nappal hívtak fel. Először azt hittem csak kicsit jól érzik magukat és meg akarnak viccelni, hogy másnap lesz új év. De tévedtem.

Órákon keresztül beszélgettünk és miután letettük valahogy furcsa üresség szállt meg. Igent mondtam nekik bár nem akartam… Nem tudtam mi fog ebből kisülni, de úgy éreztem semmi jó. Hiszen ez már túl sok lett volna nekem. Túl sok lett volna nekik és ez piszkosul bántott. Tudtam, hogy az egész hülyeség alapból az én lelkemen szárad de akkor sem így akartam ezt…

És ez-az érzés még akkor sem szűnt meg. Sőt, csak erősödött ahogy Tom szobája felé közeledtem. A gerincemen fel-le szaladgált a hideg és remegtek a lábaim. Bár már csináltam vele, de nem így… Ez a helyzet teljesen új volt mindhármunknak…

Az ajtó nyitva volt én pedig hangtalanul léptem be. Nem is csuktam be, mivel fölösleges volt. Hiszen csak mi hárman voltunk otthon. És mind abban a szobában…

Bill az egyik sarokban ült a fotelben. A lábait maga alá húzta és idegesen babrálta nadrágja aljával. De gondolom nem szándékosan mert egyáltalán nem nézett oda. Csak végig minket bámult, mint aki meg van babonázva. Tom az ágyon ült, s mikor meglátott lassan felállt. Csak egy farmer és egy póló volt rajta. Csak a szokásos Tom. Ettől valahogy mégis zavarba jöttem…

- Rendben vagy? – érintette meg a karom mosolyogva Tom.

- Aha – bólintottam nem túl határozottan.

- Akkor kezditek? – szólalt meg halkan Bill. A hangja erőteljes volt és nyugodt, viszont halk. Talán túlságosan is.

- Öhm… Asszem… - néztem fel az idősebb ikerre.

- Szép vagy – mosolygott rám és lassan felemelte az államat.

A szemei csillogtak, a pupillái pedig kissé tágak voltak. Talán csináltak valamit mielőtt bejöttem. Nem voltam benne egészen biztos. És szerintem nem is akartam tudni.

A rasztás finoman átkarolta a derekamat és magához húzott. A szívem egyből hevesebben kezdett verni és az arcom is elpirult. A szemeimet szorosan összezártam és kissé remegve vártam a következő lépést, ami hamarosan be is következett…

- Köszönöm… - suttogta Tom mosolyogva mikor megpuszilta a homlokom.

- Szívesen – mosolyodtam el én is és hátrébb léptem.

- De… De ti nem… - dadogta zavartan Bill és Tomhoz lépett. – Azt mondtam oké. Hogy csináljátok nyugodtan. Te… Te ezt szeretnéd. Nem?

- Nem – rázta meg a fejét az idősebb. – Én veled szeretnék lenni.

- De… Ti… - hebegte a szöszke.

- Igen. Egyszer lefeküdtünk. De Tom téged szeret. Én pedig szeretlek titeket mint a testvéreimet. És ez így van rendjén Bill. Ezt te is tudod. Nem lettél volna képes végignézni ahogy engem tart a karjaiban.

- De! Én… Azért adtam az elhajlási engedélyt…

- Én viszont csak hozzád szeretnék hajolni… - csókolta meg lágyan az énekest bátyja.

- Akkor most mi lesz? – kérdezte tanácstalanul a fiatalabb.

- Először is én átmegyek a szobámba és lefekszem mert fáradt vagyok. Ti meg szépen egymásnak estek! – mosolyogtam rájuk.

- Ez nem megy parancsütésre! – háborgott Tom.

- Tényleg Tom? Valóban? – néztem a nadrágjára ami kezdett már dudorodni.

- Hogy kapd be – pirult el kissé.

- Majd az öcsikéd – vigyorogtam és elindultam kifelé de még pár mondatot hallottam.

- Szeretlek Tomi… - suttogta a fiatalabb.

- Én is szeretlek Billie… - ezután már nem hallottam hangokat, így magukra hagytam őket a saját kis világukban. Ami újra csak az övék volt. Azután már örökre…