15. rész – Mikor vallani kell

- Itt van a testvérük. Menjenek be. Ha elfogy a gyógyszer, jöjjenek vissza ellenőrzésre.
- Köszönjük doktor úr.
- Vigyázzanak a testvérükre. Viszlát!
- Úgy lesz. Viszlát.
- Viszlát – mondta Kami is és az orvos elment. Nagy levegőt vettem és benyitottam a vizsgálóba.
   Bill egy kórházi ágyon ült. A jobb könyökhajlatából egy kanul állt ki, amibe infúzió volt kötve. Az arca sápadt volt és elfojt a szemfestéke.
- Bill – mentem oda hozzá és óvatosan megöleltem
- Tohm… Kahmi… - szipogott. Hihetetlenül édes volt. Szinte szívfájdítóan édes. Kamilla csak mosolygott. Gondoltam azt várta, hogy beszéljek.
- Nyugodj meg Bill! – simogattam a hátát. - Egészséges vagy – erre a mondatra az öcsikém felkapta a fejét és a remény apró sugara csillant meg a szemében.
- Té… tényleg? – dadogta meghatottan.
- Nagyon ki vagy merülve. Ez okozta a tüneteid nagy részét. A bénulást pedig izomgörcsök. Kevés a kalcium a szervezetedben.
   Ahogy elkezdett mosolyogni, az ajkaihoz hajoltam és megcsókoltam. Hallottam, ahogy Kamilla száját egy aprócska sikoly hagyja el, amitől elmosolyodtam.
- Kamilla mi… - tolt el magától és magyarázkodni próbált, de mi csak nevettünk.
- Olyan cukik vagytok – nézett ránk nagy szemekkel és elkezdte letörölgetni Bill elfolyt szemfestékét.
- Te elmondtad neki? – döbbent le.
- Igen – bólintottam.
- Tudod Bill, az ilyen kapcsolatokról, japánban rajzfilmeket csinálnak.
- De perverz vagy! – bukott ki Bill száján.
- Ti meg dilisek – nevetett ás átölelt minket.
- De azért szerethetők – szólaltunk meg az öcsémmel egyszerre és nevetni kezdtünk.
   Miután Billnek lement az infúzió elhagytuk a kórházat. Mivel anyáékat felhívtuk, hogy azonnal jöjjenek haza, ők már a házunk előtt vártak minket. Bementünk és mesélni kezdtük, hogy mi volt ma.
- És van még valami... – kezdtem bele a legnehezebbe.
- Mi lenne az drágáim? – kérdezte anya mikor már megkönnyebbült.
- Bill és én… szóval… - nem nagyon tudtam, hogy mondjam el, de Bill besegített.
- Szerelmesek vagyunk – fogtuk meg egymás kezét. Anya és apa teljesen ledöbbentek. A hosszú percekig tartó csendet Kamilla törte meg.
- Jaj, ne már! – nyafizott. – Most mi a baj? Szeretik egymást és együtt vannak? Hosszú évekkel ezelőtt még egy test és egy lélek voltak. Most egy lélek két testben. Biztos még fura nektek a szitu, de ők boldogok. És ez így jó – meglepődtem. Ahhoz képest, hogy milyen fiatal rendkívül bölcs.
- Drágám? – fordult anya felé Gordon.
- Ez még nagyon furcsa nekünk. – mondta végül anya. – De…
- …ha tényleg boldogok vagytok, nem állhatunk az utatokba – fejezte be anyu mondatát Gordon.
   Még egy jó ideig beszélgettünk majd anya, apa és Kamilla is elment. Mi pedig a nappaliban voltunk. Én ültem Bill pedig feküdt, úgy, hogy a feje az ölemben volt.
- Emlékszel Tom? – bújt hozzám szorosan.
- Mire? – kérdeztem érdeklődve és átöleltem.
- „Azt mondtad, hogy bármit kérhetek… nos, lenne itt valami, azt szeretném kérni, hogy soha, soha ne hagyj egyedül.”
- Nem foglak – húztam még közelebb.

14. rész – Amire senki sem számított

   Bólintottunk és leültünk. Vártunk, vártunk és még mindig csak vártunk. Billt közben elvitték CT-re, de mi ottmaradtunk. A fejemben kavarogtak a gondolatok. Vajon tényleg SM beteg? A szörnyű gondolat ott motoszkált a fejemben. Hosszú órákat töltöttünk ott mikor egy nővér értünk jött és a főorvos irodájába kísért minket. Bill nem volt ott.

- Miss. Trümper, Mr. Kaulitz. Az eredmények megérkeztek. – mondta doktor Müller.

- Mi az eredmény? – szakadt ki belőlem.

- Tom. Nyugi! – tette a kezemre a kezét Kamilla.

- A testvérüknek elég súlyos kimerültsége van.

- Tessék? – döbbentünk le mindketten.

- A testvérüknek nincs Sclerosis multiplexe. A kimerültség okozta a tüneteit.

- Na és a bénulás? – még mindig alig akartam hinni a fülemnek.

- Izomgörcsök. Kevés kalciumot fogyaszt. Felírtam neki egy tablettát. Beszed 2 dobozzal és kutya baja. De kérem legalább másfél, 2 hétig pihenjen! Tudom, hogy az Önök szoros beosztása miatt ez nehéz lesz, de remélem megoldható.

- Persze – bólintottam.

- Kaulitz úrnak még lemegy egy infúzió, aztán hazamehetnek. Itt a recept – nyújtotta át a papírt. – Odakísérem önöket.

- Köszönjük – mosolygott Kamilla.

- Igen. Köszönjük – mondtam némi felfogási idő után. A doki vezetésével kiléptünk a folyosóra és elindultunk a lépcső felé.

- A testvérük még nem tudja a diagnózist – na, akkor majdnem padlót fogtam. – Gondoltam jobb, ha önök mondják el neki.

- Kamilla – fogta meg a karját, hogy egy kicsit lemaradjunk.

- Miért suttogsz? – suttogott ő is.

- Ez most nem épp a legalkalmasabb pillanat, de mondanom kell valamit.

- Akkor ne mondj semmit – mentünk lefelé a lépcsőn.

- De muszáj lesz.

- Akkor mond.

- Tudom, hogy nem szabad téged nagyon felizgatni, de ez muszáj lesz.

- Azzal idegesítesz fel a legjobban, ha csak kerülgeted a forró kását.

- Bill és én együtt járunk – hát kimondtam. Kamilla először ledöbbent egy pillanatra majd tovább ment.

- Tudtad, hogy szeretem a japán rajzfilmeket?

- Nem – tisztára összezavart. – De ez most miért fontos?

- Ne szólj be, de én már láttam ilyet animében – mosolyodott el.

- Te se vagy piskóta hugi! – karoltam át vigyorogva. Na, ezt se gondoltam volna egy ilyen aranyos kislányról.

- Akkor majd meséltek? – vigyorgott pimaszul.

- Majd meglátjuk – a doki megállt mi pedig pillanatokon belül utolértük.

- Itt van a testvérük. Menjenek be. Ha elfogy a gyógyszer, jöjjenek vissza ellenőrzésre.

- Köszönjük doktor úr.

- Vigyázzanak a testvérükre. Viszlát!

- Úgy lesz. Viszlát.

- Viszlát! – mondta Kami is és az orvos elment. Nagy levegőt vettem és benyitottam a vizsgálóba.

13. rész – „Mond, hogy ez ne lehet!”

- Aludj egy kicsit – adtam puszit a homlokára.
- Rendben – elmosolyodott majd a fal felé fordulva álomba szenderült.
   Betakargattam majd óvatosan adtam neki még egy puszit. Aztán kimentem a szobából és halkan becsuktam az ajtót. Mielőtt elindultam volna lefelé megnéztem Kamit, hogy alszik-e még. De már felébredt.
- Tom... – suttogta mikor meglátott. – Gyere be! Mondanom kell valamit... – engedelmesen bementem és becsuktam magam mögött az ajtót.
- Mit szeretnél mondani? – ültem le az ágy szélére.
- Tudom, hogy mi történt velem délelőtt.
- Ezt, hogy érted? – lehet én voltam a hülye de nem nagyon tudtam, hogy mit szeretne ezzel mondani.
- Sclerosis multiplex-em van.
- Micsodád?
- Sclerosis multiplexem. A szervezetem megpróbálja helyrehozni a rost burkolatán keletkezett lyukakat a rendelkezésre álló támasztószövettel és így alakulnak ki a kemény gócok. Nemcsak egyetlen idegszál mentén, hanem a központi idegrendszeren belül több ponton is létrejöhet a károsodás.
- És lehet gyógyítani? – megrémültem. Lehet, hogy Kamillát még csak nemrég ismertem meg és a kapcsolatunk eléggé hullámvasút szerűre sikeredett, de féltettem.
- Kezelni lehet. Nagyon ritka, aki meggyógyul, de nem elképzelhetetlen – mosolyodott el óvatosan. – Tudod, én már egész kislány korom óta beteg vagyok. A betegséget súlyosbíthatja a stressz. Ha megrázkódtatás ér, az idegrendszeri tüneteinek súlyosbodásával, esetleg új tünet jelentkezésével reagálok. Állapotromláshoz vezethet az erős hideg- vagy meleg behatás, láz, UV-fény, baleset fizikai-lelki hatása, valamilyen vírus- vagy egyéb fertőzés, műtétek, amely átmenetileg megbontja a szervezetem megszokott egyensúlyát. Szigorúan tilos a védőoltás, hacsak nem életmentő célú, hiszen az immunrendszerem aktiválódását okozza, ami az autoimmun folyamatok erősödésével is jár.
- Kamilla. Én… én ez nem is tudtam... Ne haragudj, hogy olyan bunkómód viselkedtem veled!
- Semmi baj! – tette a kezét a kezemre.
   Hirtelen Bill kétségbeesett kiáltását hallottuk a másik szobából. Kb. egy másodpercen belül már ott is voltam a testvérem mellett. Rettegés fogott el mikor Bill könnyes szemmel közölte:
- Nem tudom mozgatni a bal kezem...
- Bill – jött oda Kamilla és megfogta testvére bal kezét. – Nem elehet, hogy SM beteg vagy?
- Mi vagyok? – kérdezte döbbenten.
- Kamilla. Kérlek! Könyörgöm! Mond, hogy ez nem lehet! – néztem rá sírástól könnyes szemekkel.
- Nem tudom... A tünetei nagyon erre utalnak... – csüggedt el.
- Mi az-az SM betegség? – Bill hangja már hisztérikus volt.
- Egy idegrendszeri betegség, ami nekem is van.
- Te beteg vagy? – döbbent le.
- Igen – bólintott. – Most nagyon figyelj rám Bill! Az elmúlt hetekben éreztél valami furcsát? Szédülést, nyelészavart, egyensúlyzavart, volt esetleg rosszul artikulált a beszéded, végtaggyengeséged, feltűnő fáradékonyságod vagy eszméletvesztésed?
- Hát… - gondolkodott el. – Tegnapelőtt éppen szendvicset csináltam és minden kiesett a kezemből. De utána nem volt semmi.
- Tom! – szólt rám Kamilla. – Hozd a kocsi kulcsot. Megyünk a kórházba. Bill! Gyere! Segítek összeszedni a fontos dolgokat. Valószínű pár napig bent tartanak.
   Megkerestem Bill iratait és kiálltam a kocsival majd visszamentem az emeletre. A torkomban görcs volt és mintha a szívembe tőrt szúrtak volna. Rettegtem, hogy mi lesz Billel.
   Mire visszaértem ők már útra készen álltam. Átkaroltam Bill a másik kezemmel pedig a táskáját fogtam. Kamilla erősködött, hogy már jól van ezért nem segítettem neki, de szorosan mellette jöttem. Beszálltunk a kocsiba és elindultunk. Néma csönd. Kamilla kifelé nézett az ablakon, ahogy Bill is. Bár nem akarta, hogy lássam, de én észrevettem. Sírt. Megszakadt a lelkem, hogy így kell látnom.
   Amint a kórházba értünk Kamilla a recepcióhoz sietett én pedig segítettem Billnek bemenni. A táskáját egyelőre a kocsiban hagytuk. Nem engedte, hogy bevigyem.
- Kamilla Trümper vagyok – mondta a recepciós hölgynek. – Attól tartunk, hogy a bátyámnak Sclerosis multiplex-e van.
- Miből gondolja Miss Trümper? – a nő nem hitt neki. Ez látszott rajta.
- Abból, hogy én SM beteg vagyok. Nézze csak meg a rendszerben – Meglepett Kamilla határozottsága, de nagyon jól jött most nekünk. És bár a nő nem szívesen pötyögött, de volt egy oyan sejtésem, hogy Kami képes lett volna beugrani a pult mögé ha oda kerül a sor.
- Ó! Igen már látom. Egy pillanat – felvette a telefont és tárcsázott. – Jó napot doktor Müller. Lenne itt egy fiatalúr, akit ki kéne vizsgálni. A húga szerint Sclerosis multiplex-e van… A kishölgy is abban szenved… Értem. Köszönöm – rakta le a telefont. – A fiatalúr tud járni?
- Persze – jelentette ki határozottan Bill.
- Rendben. Elkérhetném a papírjait? – benyúltam a zsebembe és odaadtam a nőnek Bill iratait. – Köszönöm! Kérem, most jöjjenek velem – elindult mi pedig követtük. Nem mentünk messzire. Egy közeli vizsgálónál megálltunk.
- Ő lenne az? – kérdezte egy 45-50 év körüli bajszos doktor.
- Igen – mondta a nővér.
- Kérem, jöjjön be! – mondta Billnek és kinyitotta az ajtót. – Nővér! Teljes vérképet és CT-t kérek. Kérem, önöket várjanak itt! – fordult Kamillához és hozzám.
   Bólintottunk és leültünk. Vártunk, vártunk és még mindig csak vártunk. Billt közben elvitték CT-re, de mi ottmaradtunk. A fejemben kavarogtak a gondolatok. Vajon tényleg SM beteg? A szörnyű gondolat ott motoszkált a fejemben. Hosszú órákat töltöttünk ott mikor egy nővér értünk jött és a főorvos irodájába kísért minket. Bill nem volt ott.
- Miss. Trümper, Mr. Kaulitz. Az eredmények megérkeztek. – mondta doktor Müller.

12. rész – Szemprobléma

   Kamillát az ölemben vittem fel a vendégszobába, majd lefektettem és betakargattam. Motyogott valami „Köszönöm...” féleséget, mire én elmosolyodtam és visszamentem Billhez.
- Engem nehogy fel merj vinni az öledben! – rivallt rám Bill.
- Sajnálom édes. Máshogy nem megy – félszeg mosollyal az arcomon emeltem ki az autóból majd elindultam a szobája felé.
- Miért a szobámba viszel? – nézett rám tanácstalanul mikor már az ajtó előtt álltunk.
- Mert pihenned kell!
- Ilyenkor úgy utállak – durcizott be és kinyitotta a szobája ajtaját.
- Tudom – pusziltam meg a feje búbját majd leraktam az ágyára.
- De én már tényleg jól vagyok – makacskodott és fel akart állni, mire én visszanyomtam az ágyra.
- Akkor is nyugodtabb lennék ha pihennél.
- Csak ha itt maradsz velem! – fogta meg a csuklómat és erősen megszorította.
- Rendben – mosolyodtam el halványan. – De nem szeretnél valamit? Bármit. Amit csak kérsz, én máris hozom. – elengedte a csuklómat és a keze az ágyékomra vándorolt amitől egy apró nyögés hagyta el a számat. – Bill... – suttogtam és megfogtam a csuklóját.
- Tessék? – kapta fel a fejét.
- Ezt most nem kéne...
- Miért?
- Egyrészt mert nem voltál jól. Másrészt Kamilla itt van a másik szobában – arcán a csalódás foglalt helyet. – Nem mintha én nem akarnám. De most pihenned kell – mondtam, mire Bill hunyorogni kezdett és sokat pislogott. – Mi a baj?
- Kicsit… homályosan látok... – pislogott még mindig majd egy idegörlő perc után elmosolyodott. – Most már jó.
- Nem lehet, hogy szemüveg kéne neked?
- Nem hinném – rázta meg a fejét.
- Biztos? Ha valakinek gyenge a szeme nagyon sokat fáj a feje. Lehet ezért szédültél meg.
- Téves. Nem szokott fájni a fejem. Néha a turnén, ha nem alszok eleget, de amúgy nem. Biztos csak egy kicsit gyengélkedem. Lehet megviselt a turné – hunyta le a szemeit.
- Megint rosszul látsz?
- Nem – nyitotta ki pilláit így egyenesen csodálatos, érzéki szemeibe nézhettem. – Csak álmos vagyok.
- Aludj egy kicsit – adtam puszit a homlokára.
- Rendben – elmosolyodott majd a fal felé fordulva álomba szenderült.
   Betakargattam majd óvatosan adtam neki még egy puszit. Aztán kimentem a szobából és halkan becsuktam az ajtót. Mielőtt elindultam volna lefelé megnéztem Kamit, hogy alszik-e még. De már felébredt.
- Tom... – suttogta mikor meglátott. – Gyere be! Mondanom kell valamit... – engedelmesen bementem és becsuktam magam mögött az ajtót.

11. rész – Aggódás

- Mehetünk? – jött ki Bill egy rakat ruhával.
- Felőlem – vontam vállat. – Kami?
- Felőlem is. Már amúgy is éhes vagyok – döntötte a fejét Bill vállára, mire én vettem egy mély levegőt.
- Akkor ezt megbeszéltük – mosolygott Bill. A pénztárhoz mentünk és kifizettük a nem épp kevés cuccot, amit a két kis "shoppingkirálynő" vásárolt. – Mit szeretnétek enni?
- Nekem mindegy – vontam vállat egy rakás szatyor cipelése közben.
- Szuhsit! – ujjongott Kami.
- Nekem jó. Tom?
- Én benne vagyok – alig, hogy ezt kimondtam Kami kis híján, a földön kötött ki.
- Jól vagy? – kaptam el és leültettük egy padra.
- Aha – bólintott óvatos mosollyal. – Kicsit fáradt vagyok – a következő pillanatban Bill belém kapaszkodva tántorodott le a padra.
- Jól vagy? – kérdeztem rémülten.
- Kicsit megszédültem.
- Na, jó! Ti ketten verjétek ki a fejetekből, hogy ma még megyünk valahova. Irány hazafelé – a hangom aggodalommal volt tele.Még csak alig ismertem a kislányt de máris kezdtem úgy viselkedni mint a bátyja. Azt pedig végképp nem akartam, hogy az én drága szerelmemnek valami baja essen.
- De én jól vagyok – erősködött Kami.
- Én is. Kicsit szédülök. Na és? Máskor is volt ilyen.
- Nem érdekel – jelentettem ki határozottan. – Apa azt mondta, hogy vigyázzunk rád – fordultam Kamilla felé majd Billhez. – Nem szoktál szédülni. Nem tetszik ez nekem. Lehet, hogy elkaptatok valami vírust. Hazamegyünk, ágyba bújtok és remélhetőleg holnapra jobban lesztek.
- Rendben... - sóhajtottak csalódottan.
   Először elvittem a csomagokat majd visszamentem hozzájuk és átkarolva őket a kocsihoz sétáltunk. Lehet Kamilla és Bill bőrszíne is fehér volt, de valahogy mid a kettejük fehérebbnek látszott.
   Az út csendesen telt. Bill kifelé figyelt az ablakon Kami pedig szinte azonnal elaludt.
- Hogy vagy? – kérdeztem óvatosan.
- Jól – mosolyodott el erőtlenül Bill.
- Ne haragudj, hogy olyan bunkó voltam délelőtt...
- Nem haragszom. De örülök, hogy végül egész jól kijöttetek.
- Na, ja – mosolyodtam el. Ha Bill tudta volna… - Rendben leszel?
- Persze. Szerintem csak kimerültem.
- Remélem. És Kamillával mi lesz? Ő is jól lesz?
- Remélem. Lehet, igazad van és tényleg csak valami vírus.
- Bármit megadnék érte, hogy jól legyetek... - parkoltam le a házunk előtt.