6. rész - Váratlan „testvér”

   Az ajtón belépve anya és Gordon mosolygós arcával találtuk szembe magunkat. Anya persze alig akart beljebb engedni minket úgy ölelgetett és puszilgatta az arcunkat. Szerencsére Gordon tudott hatni rá így egy olyan 10-15 perc múlva már az étkezőasztalnál ücsörögtünk és egymás szavába vágva tartottuk az élménybeszámolót.

- Hát nem lehetett semmi az biztos – mondta Gordon hátradőlve mikor már végeztünk az ebéddel.

- Még szép! – húzta ki magát Bill. – Hiszen én vagyok a frontember – attól a mosolytól el tudtam volna olvadni.

- Azért ne bízd ennyire el magad – löktem meg egy kicsit.

- Most miért? – nyafizott.

- Csak mert én helyesebb vagyok – megeresztettem felé egy féloldalas mosolyt, amitől benne, maradt a szó. De tudtam, hogy ez gyanúra adhat okot. – Elértem életem célját. Elhallgattattam Billt. – dőltem hátra elégedetten.

- Ezért még számolunk – a szemei résnyire szűkültek.

- Jaj, fiúk! Ne legyetek már ilyenek – csóválta a fejét anya.

- Most miért? – kérdeztük egyszerre.

- Drágám! Hagyd a fiúkat – mosolygott Gordon. – Inkább mutassuk meg vagyis be nekik a meglepetést.

   Billel összenéztünk és láttam a szemében a félelmet. Nagyot nyeltem és próbáltam megnyugvást sugározni felé. Azt hiszem részben sikerült is.

- Gyere be Kamilla – szólt Gordon mire egy lány jelent meg az ajtóban.

   Elég alacsony volt, de csinos. Az arcán látszott, hogy még bőven a tinédzser éveit tapossa. Fehér nadrág és egy türkisz színű tunikát viselt. A haja össze volt fogva de a frufruja a szemébe lógott.

- Hali-hali! – integetett.

- Ne ácsorogj az ajtóban. Inkább gyere és ülj le – szólt Gordon kedvesen mire a Kamilla nevezetű lány leült velem szembe.

- Nos, fiúk ő itt a lányom Kamilla – mutatta be Gordon.

- Hello – köszöntem.

- Szia, Bill vagyok! – ikrem, mint mindig most is rendkívül közvetlen és barátságos volt.

- Nos, Kamilla itt marad pár hétig – folytatta anya. – De nekünk el kell utaznunk a jövő hétre. És úgy gondoltuk, hogy maradhatna veletek – már nagyon a számon volt valami, de Bill megelőzött.

- Ez tök jó ötlet! – ujjongott. – Hiszen olyan mintha a húgunk lenne. Nem igaz Tom?

- De-de – erőltette egy mosolyt. – Majd megmutatjuk neki a környéket.

- Jaj, drágáim! Annyira hálás vagyok. – mosolygott anya.