28. rész – Titok és döbbenet

Mikor hazaértünk az orvostól Ria felment egy kicsit lepihenni, ami elég érthető volt, én viszont csak fel alá járkáltam a nappaliban és már féltem, hogy kilyukad miattam a parketta mikor az ajtóban megjelent Dorin és Georg.

- Megmentőim! – öleltem át a nyakukat.

- Női dolog? – kérdezte értetlenül a basszeros.

- Valami olyasmi – fintorogtam.

- Akkor asszem… - nézett ránk könyörgően.

- Te most itt maradsz! – parancsoltam rá, majd az én drága barátnőmhöz fordultam. – Be kell őt avatnunk.

- Megőrültél? – döbbent le Dorcsi.

- Miről van szó? – érdeklődött Georg.

- Ja, megőrültem! Csak az van, hogy egy megállíthatatlan tűzvész fenyegeti a papírból gondosan felépített várukat.

- Kinek a micsodáját? – Georg egyre értetlenebbül nézet hol egyikünkre, hol másikunkra.

- Mi van? – az én drága barátosném csak meredten nézett rám. – Úgy érted, hogy…

- Pontosan úgy! – bólintottam össze font kezekkel.

- De hát azt, hogy?

- Bazd meg! – csattantam fel. – Te több évig tanultál bioszt mint én…

- Nem is arra értettem! – akadt ki. – És ez biztos?

- Ja – vágtam rá határozottan. – Nemrég értünk haza az orvostól. Azt mondták olyan 8 hetes lehet.

- Ria terhes? – szólalt meg végül Georg.

- Kuss! – pisszegtem le. – Nem akarom, hogy tudja, hogy tudjátok.

- Rendben! – emelte védekezően maga elé a kezeit. – Tom ki fog akadni.

- Az nem kifejezés – fintorogtam.

- De miről kell még tudnom? – sandított ránk.

- Az ikrek szerelmesek egymásba – közöltem színtelen hangon miközben Dorcsi csak egyre fehérebb lett.

- Apád faszát!

- Az éppen németben van – morogtam az orrom alatt. – Tudod ahol nektek is lennetek kéne! – kiabáltam rá.

- Tami! – szólalt meg végül Dorin, én pedig kussoltam. – Azt hiszem Georg nem így értette.

A barna Adonisz csak állt ott maga elé meredve. Volt egy olyan érzésem, hogy nem így kellett volna vele közölnöm a dolgokat, de amit egyszer kimondtam azt már nem szívhatom vissza. Az én drága barátnőm arca kissé rémült volt, ahogy meredten nézte szerelmét ugyanis a fiú nem mozdult még pislogni se pislogott, egyszerűen csak meredt maga elé szótlanul s csendesen.

- Drágám… - érintette meg a karját Dorcsi. A srác először kissé megszeppent, de ugyanakkor szerelme érintésétől meg is nyugodott egy kicsit.

- És ti… Ti honnan tudjátok? – csak meredt maga elé, mint addig is.

- Az ikrektől… - sóhajtottam. – Én láttam Tomon…

- Bill pedig elmondta nekem – sütötte le e szemeit Dorin.

- De… - emelte fel a tekintetét a basszeros. Tudtam mit akart mondani így mielőtt elhangzott a kérdés én már válaszoltam is rá.

- Azért nem fordultak hozzátok, mert össze voltak zavarodva. Tudod, ezt se e, se Dorin, se én, se senki más nem értheti. Hiszen ők ikrek! Az Isten szerelmére is! – ekkor megcsörrent a nyakláncom, rajta a félszív medállal. Megszorítottam és úgy folytattam. – Az, ha 2 ember egykor egy volt az valami elképzelhetetlen számunkra. Mi nem érthetjük azt, ami köztük van. Mi… - a hangom elcsuklott és a szemem bekönnyezett. Már nem lehetett azt hallani mikor a ti szó elhagyta a számat. Kiszaladtam a házból, egyenesen a medencéhez majd beleugrottam. Ahogy süllyedtem lefelé kinyitottam a szememet és láttam amint két alak a medence szélén állt. Elmosolyodtam majd kiengedtem a levegőt. Akkor vesztettem el az eszméletemet…

Mikor legközelebb magamhoz tértem már a szobámban voltam. Az ágyamban voltam pizsamában és valaki ült az ágyam mellett. Nem láttam tisztám, de megéreztem, hogy ki az. A puha kezek, amik az enyémet fogták, a lélegzetvétel ismerős üteme és az illat. Megszorítottam a kis kezeket mire ő rám nézett. Barna szemeiben már letáborozott az aggodalom, amit tudtam, nem lesz egyszerű elkergetni onnan. Ahogy pár pislogás után kitisztult a látásom, elmosolyodtam.

- Szervusz, nagylány! – ahogy ezt kimondtam előtört bennem pár emlék. Engem mindig a dokim köszöntött így. Bármennyire is fura, ő is hiányzott.

- Nagyon megijesztettél, ugye tudod? – kérdezte fásultan.

- Sajnálom! – komorult el az arcom és lassan felültem. – Nem tudom miért tettem… Egyszerűen csak… Nem tudtam irányítani magam…

- Azt hittem már nincsenek ilyen pillanataid… - az arca kissé eltorzult. Lehet megijedt… Bár őt ismerve, inkább csak engem féltett.

- Eddig én se tudtam, hogy újra előjött… - simítottam hátra a tincseimet. – Tomék már elmentek?

- Igen. – bólintott Dorin. – Bill a szobájában van…

- Elmondtad neki? – kérdezte félve. Mindketten tudtuk, hogy ezt kell tenni, én mégse lettem volna képes rá.

- Sír… - sóhajtott.

- Beszélek vele! – ellentmondást nem tűrve álltam fel, és úgy ahogy voltam egy pizsamanadrágban és egy fehér pólóban átmasíroztam a fiatalabbik Kaulitz szobájába. – Te is jössz? – fordultam a kilincset fogva ikremhez.

- Én már beszéltem vele. – sóhajtott. – Nem tudom, mit érez… Eddig nagyon jól elvoltunk, de most nem tudok neki segíteni…

- Semmi baj! – öleltem át mosolyogva. – Senki nem lehet szuperhős…

- Tudom. – ölelt meg. Mikor elváltunk én beléptem a szobába ő pedig a földszint felé vette az irányt.

Bill háttal feküdt az ajtónak, arcát teljesen a párnák közé fúrta. Hallottam, ahogy sír, viszont ő nem vett észre engem. A nagy ablakhoz sétáltam és elhúztam a sötétítőt. Mire újra felé fordultam, már az ágy szélén ült, de még mindig sírt. Letérdeltem elé, szorosan átöleltem és akkor az én könnyeim is újra elindultak. Bill hozzám bújt, és éreztem, ahogy a pólóm válla átnedvesedik. Odakint dörgött és villámlott, majd eleredt az eső. Bár mi odabentről hallgattuk a tiszta életű kis vízcseppek találkozását a rideg, kemény világgal, amitől életük vége olyan mocskos lett. Ha nem is értek hozzánk, mi könnyeket hullatunk értük…

Ha az ember szeret, valakit azt elengedi… - tartja a mondás. Én próbáltam elengedni az embereket, akik fontosak voltak a számomra, de nem ment. Mikor a fiúk munkát ajánlottak én csak úgy mentem bele ha Dorin is jöhetett velem. Bevallom egy rohadék dögnek éreztem magam emiatt, hiszen ő már akkor főiskolára járt. Sínen volt az élete, én pedig tönkretettem…

- A gyerekét… hordja a… a szíve alatt… - zokogott fel Bill-

- Shhh… - simogattam a hátát és megpróbáltam csitítani. – Ez csak egy gyerek… Nem befolyásolja azt, amit a természet adott nektek! – felültem mellé az ágyra és úgy karoltam át. – Azt a köteléket, ami köztetek van, semmi sem szakíthatja szét…

- Ő akkor is a bátyám gyereke lesz… - furcsa volt az ő szájából hallani a „bátyám” szót. Addig soha nem nevezte így.

- Bill! – fogtam meg a kezeit és egy sóhaj után belekezdtem. – Mindegy milyen áron, de én megakadályozom, hogy bármi is szétszakítson titeket… Nem engedhetem, hogy ti szétmenjetek…

- Ez nem a te kötelességed… - nézte a szőnyeget szomorúan.

- Nem az enyém, és nem is fogok mártírkodni, de ti egymásnak lettetek teremtve, és ezen semmi nem fog változtatni. Szerelemben és háborúban mindent szabad…

- De ugye a babát nem fogod bántani? – az arca elsápadt és a szemében újabb könnyek gyűltek.

- A babának nem lesz semmi baja – mosolyogtam rá. – Szegény picike nem tehet semmiről, ezért nem fogom bántani, de elintézem, hogy Ria ne akarjon Tommal maradni… A picit láthatja majd, de nem kell a boldog családapát játszania.

- Köszönöm! – Bill szemei fáradtan csillogtak.

- Feküdj le! – mosolyogtam, majd mikor kényelembe helyezkedett, betakartam és egyedül hagytam.

Kiálltam a nagy teraszra egy szál cigarettával és csak néztem az esti borús eget. Nem tudtam, hogy fogom megoldani a Billnek tett ígéretemet, de kötelességemnek éreztem vigyázni rájuk. Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott az egyik barátnőm régi mondata: „olyan vagy akár egy anyatigris”.

- Talán… - elnyomtam a cigit és a bal csuklómra meredtem. – Holnap ismét seb fog téged fedni… - végigsimítottam rajta majd visszamentem a házba, egyenesen a nappaliba ahol a többiek éppen mahjongoztak. – Én is beszállok! – lelkendeztem és helyet foglaltam köztük. A szívem furcsán nyugodt volt. Dorin és Georg boldogok voltak, Gustav csak nyomatta a hülyeségeit, Bill pedig csendesen szundikált. Ám tudtam, hogy még nem ért véget számomra a nap. Még volt hátra egy hosszú beszélgetésem, de azt akkor kizártam a fejemből, és csak a játékra koncentráltam.