26. rész – Ha közbeszól a sors…

Tom, és az ő kis kurvája, mármint Ria, két órával később haza is értek. A lány boldognak és önfeledtnek látszott, ahogy a rengeteg szatyrot lerakta a nappaliba, majd egy puszit nyomott szerelme arcára. Az afrofonatos mosolygott, de én láttam rajta, hogy csak erőlteti az egészet. Legszívesebben azonnal kitálalt volna Riának az öccsével való kapcsolatáról, és kézen fogva Billt el is tűntek volna, de ezt nem tehette. Ahogy a másik lehetőség is túl extrém számításba ment, vagyis, hogy lekap, engem aztán szakít Riával. Bár Billnek ez kisebb fájdalmat okozott volna, de a gitáros nem akart még egyszer könnycseppeket látni testvére arcán. Így mi hárman feszengtünk a délután hátralévő részében, míg Ria „divatbemutatót” tartott. Én személy szerint annyira belefeledkeztem a magam elé meredésben, hogy szerintem nyitott szemmel elaludtam, mert csak akkor tértem magamhoz mikor a gitáros megszólalt.

- Bill! David azt mondja, valami gond van a szombati koncert előkészületeivel - fintorgott.

- Micsoda? – háborodott fel az énekes. – Ez képtelenség! Hiszen már minden megérkezett. Délután kaptam egy sms-t, hogy a díszletek…

- Amik nem a mieink – közölte szemlesütve Tom. – Azt mondta legjobb lesz, ha odamegyünk.

- Akkor induljunk! – pattant fel a fekete, és már indult is az ajtó felé.

- Bocsi, Ria! – mosolygott a lányra és egy puszit nyomott az arcára. – Majd jövünk!

- Vigyázzatok magatokra! – integetett a barna „szépség”, és az ajtó becsukódott. – Ezt nem hiszem el! – huppant le unottan a kanapéra.

- Egész héten ez ment – húztam el a számat. Én tudtam, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van, és az ikrek csak együtt akartak lenni.

- De pont ma? – nézett rám nagy szemeivel, amik kétségbeesetten csillogtak.

- Ria… – ültem le mellé. – Tudom, ma találkoztunk, először de láttalak már képeken, és most valahogy más vagy. Nem tudom egész biztosra megmondani, hogy miben, de megváltoztál – nem válaszolt. Oldalra pillantott és pár kiterített ruhát kezdett el fixírozni. – Tudod, a megérzéseim szinte mindig pontosak. Nehéz engem átejteni.

- Bocsi, csak nem tudtam, hogy ennyire látszik – sóhajtott.

- Mármint mi? – húztam fel a szemöldökömet.

- Hogy terhes vagyok – a világ elkezdett forogni körülöttem.

Nem, nem és nem! – járta körbe az agyamat a gondolat. – Ria nem lehet terhes. Ez abszurd. Vagyis nem az… De mégis! Aj! Ha terhes, akkor Tom el fogja őt venni, és akkor nem lehetnek együtt Billel. De abba Bill biztos beleőrülne. Vagy ha nem ő, akkor Tom. Ezt meg kell akadályoznom. De mégse rúghatom hasba vagy valami. Az gyilkosság lenne, ráadásul, ha tényleg terhes, akkor valszleg Tom gyerekét ölném meg. Nyugi, Tami! Szépen megbeszélitek, és majd kiokoskodsz valamit. – vettem egy mély levegőt, majd egy aprócska, szinte alig látható mosollyal Riához fordultam.

- És, ez biztos?

- Még nem voltam orvosnál, de 5 terhességi tesztet végeztem. 4 pozitív lett.

- Értem – bólintottam. – Hát akkor gratulálok!

- Köszi – mosolygott félszegen.

- Tom még nem tud róla, igaz?

- Nem! – rázta a fejét. – Fél óra múlva a dokinál kéne lennem, és úgy terveztem majd, hogy együtt megyünk. De így, nem tudom… – sóhajtott.

- Majd én, elviszlek – ajánlottam fel. Lehet, hogy utáltam Riát, de nagy eséllyel egy új élet növekedett benne, ami Tomé is lehetett.

- Köszönöm! – nézett rám hálásan.

Felvittük a ruhákat az emeletre és elkezdtünk készülődni. Nem öltöztünk ki nagyon, meg semmi extra nem volt. Hiszen nem divatbemutatóra, hanem orvoshoz mentünk. Írtam egy üzenetet a többieknek, hogy majd jövünk, aztán bezártam a házat és már indultunk is.

Először nem értettem, hogy az ikreknek mindek van, 2 autójuk mikor úgyis mindig egyel mentek, de az ilyen helyzetekben ez nagyon hasznosnak bizonyult. Miután beütöttem a címet a GPS-be, csak akkor fogtam fel igazán, hogy mi is van körülöttem. Ott ültem egy méregdrága autóban, mellettem egy terhes nővel és épp az orvoshoz tartottunk. Magamban hálát adtam az égnek, hogy nem akkor szül, mert lehet elájultam volna.

- Neked van kisebb testvéred? – kérdezte váratlanul.

- Nincs – ráztam meg a fejemet. – Csak egy nővérem. Bár van 5 unokatesóm, akik közül a legidősebb 4 éves.

- Értem – láttam rajta, hogy szorong. – A kisbabák olyan törékenyek.

- Igen – bólintottam. – De ugyanakkor nagyon szívósak is – valami elkezdett motoszkálni a fejemben, amit muszáj voltam megkérdezni. – Te már tartottál kisbabát a kezedben, ugye?

- Egysze. – válaszolt halkan. – Az unokatestvéremet, de akkor még csak 8 éves voltam, és úgy adták az ölembe. Azóta nem.

- Értem.

- Ha a kezemben tartanék egy olyan kicsi csöppséget, úgy félnék, hogy összetörik.

- Ne félj! – mosolyogtam bátorítóan. – A 17. szülinapom előtt született meg az unokahúgom, és abban az évben még két kislány érkezett a családba. Először nem akartam megfogni őket, mert féltem, valami bajuk lesz. De nem nagy ördöngösség. Pár nap után már simán felvettem bármelyiküket.

- És ha valamit nem jól fogok csinálni?

- Ez anyai ösztön. Minden nőben megvan, és elő is jön, ha kell – leparkoltam a rendelő előtt, majd segíteni akartam Riának kiszállni, de mire odaértem már az autó mellett állt.

- Azért még nincs nagy pocakom – mosolygott.

- Tudom – bólintottam, majd elindultunk befelé.

Szerencsére nem kellett csak pár percet várnunk mielőtt az orvos behívta Riát. Mivel azt mondtuk a húga vagyok (csak a félreértések elkerülése véget) megengedték, hogy bemenjek. Először visszakoztam, de végül beadtam a derekamat. Rián látszott, hogy meg van rémülve, és mintha én biztonságot nyújtottam volna neki.

Mikor az ultrahangra került a sor, és a másik helységben maradtam, de egy monitoron keresztül én is láthattam a felvételt. Furcsa volt megint egy olyan kis izét látni, ami leginkább egy eldugult csőre hasonlított, de valahogy megmelengette a szívemet, ugyanakkor a bennem lévő szorongás egyre csak nőtt.

- A doki azt mondta, másfél, két hónapos lehetek – mesélte Ria hazafelé az autóban. – Eddig minden rendben, de azt tanácsolta ne erőltessem meg magamat.

- Akkor este elmondod neki? – kérdeztem, leküzdve a szorongásomat.

- Igen – bólintott. – Úgyis azt terveztük, hogy elmegyünk vacsorázni, azt hiszem, az lenne a legmegfelelőbb pillanat.

- Ha megengedsz egy javaslatot, szerintem mutasd meg neki az ultrahangképet. Ez a legegyszerűbb, és a legmeghittebb megoldás.

- Köszönök mindent – mosolygott kedvesen. – Tudom nem volt túl jó az első benyomás, de kezdhetnénk újra?

- Rendben – valamiféle cseppnyi megnyugvás töltött el. Nem teljesen értettem mi az, és mért tör rám, de jó volt érezni.