31. rész – Érzések, kötelességek, barátságok

Halkan kopogtam a szobaajtón majd benyitottam. Ria az ágyon ült, ölében a laptopjával, és nagyon belemélyedt valamibe. A haja lágyan omlott a vállaira, fehér toppot és szürke cicanadrágot viselt. A nyakában pedig egy vékony aranyláncot amin egy kis kereszt függött. Ahogy megláttam rögtön Stella jutott eszembe, s csak kicsin múlott, hogy nem kalandoztak el a gondolataim. De megmakacsoltam magam és csak az előttem álló feladatra koncentráltam.

- Szia! - köszöntem halkan mire Ria felkapta a fejét.

- Szia! - köszönt ugyan olyan halkan és lecsukta a laptopot.

- Zavarhatlak egy kicsit? - tettem fel a kérdést bátortalanul. Mióta kiderült, hogy egy kis pocaklakót hord a hasában, akarva-akaratlan is de egész máshogy viselkedtem vele.

- Dehogy zavarsz! - legyintett mosolyogva. - Ülj csak le!

- Köszi! - kissé zavartan de helyet foglaltam az ágyon.

- Miben tudnék segíteni neked?

- Beszélnünk kéne Tomról - a hasam fájt, és a hányinger kerülgetett, de tudtam, hogy amit egyszer elkezdtem, azt be is kell fejeznem.

- Mi van Tommal? - vonta fel a szemöldökét a barna szépség.

- Nem az amire gondolsz! - mentegetőztem, de talán kicsit túl gyorsan is, mert Ria kissé meglepetten nézett rám.

- Nyugi, tudom, hogy nem kavartok. Hisz Josh-sal jársz és nem vagy az a lány... Tudod!?

- Te ismered Josh-t? – ami azt illeti eléggé meglepődtem a kijelentésén.

- Igen. Egy fotózáson találkoztam vele, nagyjából egy éve.

- Nem is tudtam - mosolyodtam el kb. a semmin.

- Ha az ember olyan körökben mozog mint a miénk, kevés barátja van. Tényleg! Te, hogy ismerkedtél meg a fiúkkal? Ezt még senki nem mondta el nekem.

- Nekirohantam a kocsijuknak - feleltem úgy mintha az lett volna a világ legtermészetesebb dolga.

- Hogy micsoda? - hüledezett a barnaság.

- Hát Berlinben voltunk, én meg nekiszaladtam a kocsiajtajuknak mikor épp kiszálltak. Agyrázkódásom lett, akkor már másodszorra, és az ikrek vittek be a kórházba.

- Jézusom! – az arca elsápadt, én pedig már attól féltem, hogy el fog ájulni.

- Édes Istenem, Ria! Jól vagy? – megfogtam a csuklóját és egy furcsa reflex kapcsán, elkezdtem keresni a pulzusát.

- Jól vagyok! – mentegetőzött, de láttam rajta, hogy nincs jól. Hirtelen felpattant az ágyról és a fürdő felé rohant, én pedig utána. Hátul összefogtam a haját és simogattam a hátát mialatt ő hányt.

Bármennyire is furcsa, de nem voltam rosszul az ilyen dolgoktól. Nem egy barátom hányt már előttem az osztálykirándulások és egy-egy buli után.

Mikor Ria már nem öklendezett segítettem neki feltápászkodni, és mialatt ő a kád szélén próbált kissé észhez térni, én töltöttem neki egy pohár vizet, amit szép lassan elkortyolgatott.

- Egy kicsit jobb? – kérdeztem aggodalmaskodva. Bár több terhességet is láttam a családomon belül, még soha nem éltem egy fedél alatt egy állapotos nővel, így egy cseppet érdekes volt ez a szituáció, holott pontosan jól tudtam milyen tünetekkel jár az áldott állapot.

- Köszi - hebegte majd megmosta falfehér arcát.

- Ne köszönd! Ez természetes. Bárki megtette volna.

- Azt köszönöm, hogy itt vagy mellettem és támogatsz.

- Semmiség! - legyintettem kurta mosollyal az arcomon. - Most viszont jobb lenne ha lepihennél.

- Rendben doktornő! - ezen mind a ketten jót derültünk, majd én lementem a konyhába teát készíteni, viszont ezt a ,,kísérletemet" több váratlan találkozás is megszakította.

Elsőként a szöszke dobossal:

- Tamcsiii! - ölelt át boldogan, én viszont a meglepettségtől csak egy „he?”-t tudtam kinyögni. - Na így örüljön neked az ember - vágott pofákat.

- Bocsi, de ti soha nem hívtok így. Csak a barátaim meg T... - egyszerre akadt el a szavam és kezdtem magyarázkodásba. - Meg a többi blogos.

- Ó! - reménykedtem, hogy Gusti azt hiszi magyarul beszéltem. - Izé... az egyik barátnőd hívott...

- Mi? - döbbentem le. - Ki, hol és mikor?

- Honnan tudjam? Csak már idegesített a hülye, nyögős zenéd, és inkább felvettem. Erre valami csaj szólt bele aki Tamcsinak hívott téged aztán nagyon hadart valamit és szóba hozott valami Évit is - magyarázta nagy hévvel.

- Gustav, te most tényleg ilyen hülye vagy-vagy csak fested magad? - borultam ki.

- He? - nyögte be értetlen fejjel.

- Ne hezzél itt nekem! Ki az-az Évi? - förmedtem rá.

- Honnan tudjam? - tárta szét a karjait.

- Dorin az te szerencsétlen - ingattam a fejem csalódottan.

- Ja, tényleg!

- Na, de mit mondott még? - nem vettem volna rá mérget, hogy ki lehetett az, de sejtettem.

- Beleszóltam, hogy ki vagyok, erre elhebegett egy bocsánatot, és lerakta.

- Azért köszönöm! - mosolyodtam el mikor visszakaptam a telefonom.

- Nincs mit! - kacsintott, és visszacsámborgott a szobájába, én pedig folytattam az utam a földszintre.

A következő ,,akadályomat” Dorin jelentette.

- Szia! - ugrott elém mikor már csak egy lépcsőfok volt hátra. A meglepettségtől seggre estem és bár magamban lekáromkodtam a szenteket, mégis mosolyogva néztem fel a barátnőmre.

- Szia!

- Jól vagy? - nézett rám aggódva.

- Tudtommal élek - vontam vállat. - Egyébként, azt hiszem Csilla keresett.

- Csilla? - kerekedett ki Dorcsi szeme. - És miért csak hiszed?

- Mer Gustav vette fel - indultam el a konyha felé.

- Mondtál neki valamit? - követett a barátnőm.

- Nem - ráztam meg a fejem. - Mióta itt vagyunk nem is beszéltem velük - húztam el a szám miközben elkezdtem főzni a teát.

- Tudom, hogy nehéz... - tette a vállamra a kezét. - De ezt most végig kell csinálnunk, bármilyen nehéz is.

- Tudom Dorcsi - közelebb léptem és megöleltem.

- Riával már beszéltél?

- Félig meddig... - vakargattam a tarkómat miközben az egyre sötétedő teavizet néztem.

- És ez mit takar? - vonta fel a szemöldökét.

- Azt, hogy elhányta magát.

- Ú… - Dorin fájdalmas arcot vágott.

- Bébyke, ezzel most túl sok mindent nem tehetünk, csak annyit, hogy nem hagyjuk őt kiszáradni - kezembe vettem a tálcát amin cukor, édesítőszer, citromlé és 3 csésze tea állt. - Jössz? - pillantottam rá kérdő tekintettel.

- Szeretnéd? - megtorpantam, s csak néztem a barátnőmre. Csak akkor, a kora délelőtti napsütésben vettem észre a jeleket. Nyugodt, mosolygós, életvidám arca akkor megviselt, fáradt és kételyekkel teli volt. - Tami... - kezdett bele a mondanivalójába.

- Ezt majd este megbeszéljük - a frufrum a szemembe lógott, így nem látta a bekönnyesedett szemeimet.

- De...

- Majd este! - azzal otthagytam őt a konyhában. Fájt. Bevallom tényleg nagyon fájt ez az egész, de akkor képtelen voltam bármit is tenni ellene. Tehetetlennek és elveszettnek éreztem magam, ráadásul az ingatagságom is kezdett eluralkodni rajtam.

Már épp fordultam volna el Tom szobája felé, mikor halk puffanás szerű hangot véltem felfedezni, a folyosó egy elkanyarodó szakaszán. A lábaim átvették az irányítást, és szinte akaratlanul indultam el a hang irányába. A tálát leraktam a kisasztalra ami két fotel mellett helyezkedett el a könyvespolcoktól nem messze, ezzel kialakítva egy olvasósarkot.

Mikor már majdnem odaértem a hang forrásához, halk szuszogásra lettem figyelmes. S ahogy a tekintetem átsiklott a falsarok mellett, a gyomrom szinte azonnal összeugrott.

Az ajakpc-s a falnak nyomta öccsét, miközben hevesen csókolóztak, és vadul taperolták egymást. A szám résnyire nyitódott, és a lélegzetem szabálytalanná vált. Csak álltam ott és figyeltem ahogy élvezik egymás társaságát. Csípőjük, ütemesen mozogva össze-össze ért s ilyenkor egy-egy elfúló nyögést lehetett hallani. Bár én elnéztem volna őket ahogy ott perverzkednek egymással, de tudtam: ebből csak baj lehet. Úgyhogy vettem egy mély levegőt és halkan megszólaltam.

- Fiúk! - ám mivel nem hallották, vagy csak nem akarták hallani, így újból megpróbáltam, de hangosabban. Ám mivel a második próbálkozásom is kudarcba fulladt így jobbnak láttam ha ezzel nem foglalkozok. Ehelyett felemeltem a jobb mutatóujjamat és megpöcköltem az afrofonatos vállát mire ijedten ugrottak szét.

- Ez... Ez... - kezdett magyarázkodni, de mikor rájött, hogy én vagyok, csak meglepetten nézett rám. - Tamara?

- Teljes életnagyságban! - hajoltam meg. - De ezt úgy mondod mintha ide teleportáltam volna.

- Ja, bocs, hogy épp nagyon mással voltam elfoglalva! - a hangja kissé-eléggé idegesen hatott, de nem foglalkoztam vele.

- Sajnálom, hogy megzavartalak titeket, de jobb, hogy én voltam mint sem mondjuk Ria vagy Gustav.

- Igaz - helyeselt Bill. Majd kinyitotta a hátuk mögött lévő ajtót és belökte rajta a bátyját. - Köszi Tami!

Bökte még oda a válla felett, aztán becsukta az ajtót. Én pedig ott álltam lesokkolva, s csak az-az apró kattanás térített némiképp észhez, ami az ajtó ,,kulcsra zárását" jelezte. Miután kicsit megráztam a fejem, ezzel is némiképp összeszedve magam, indultam is vissza Riához. A teagőzt még némiképp láttam, ami arra engedett következtetni, hogy nem olyan sok időt tébláboltam el. Akkor nem foglalkoztam az udvariaskodással, csak ,,simán" bementem, ami nos nem ment olyan könnyen mint tűnt, de viszonylak elég gyorsan megoldottam a dolgot. A barnaság csak ült az ágyon, pont úgy ahogy nagyjából fél órája is. Hosszú tincseit összefogta, ami szerintem jobban állt neki.

- Bocsi, hogy csak most jöttem! - szabadkoztam.

- Semmi baj! - legyintett és lerakta a laptopot.

- Ria, lehet egy elég indiszkrét kérdésem? - raktam le a tálcát, és megízesítettük a teáinkat.

- Igen – válaszolta, bár kissé meglepett volt.

- Mit olvasol ilyen elmélyülten?

- Az interneten van egy oldal ahol könyveket lehet olvasni. Kerestem egyet ami a terhességről szól, és azt tanulmányozom.

- Ó, értem – bólogattam és leraktam a teli csészémet.

- Mit akartál mondani Tomról? – kérdezte visszatérve az eredeti témánkhoz.

- Nos, ez egy kicsit bonyolult dolog.

- Tami, kérlek! Ismerem már Tomot. Azt is nagyon jól tudom, hogy voltak ügyei, és valószínű lesznek is. Úgyhogy kérlek, ne kertelj! Könnyebb ha rögtön a tárgyra térsz!

Ó Ria! Ha te tudnád mi a valós tárgy! – ahogy a gondolat végigsiklott az agyamon egy pillanatra az égre emeltem a tekintetemet, bár nem tudom miért. Már 14 éves koromban elvesztettem a hitem s bár próbáltam visszaszerezni, egy családi tragédia után már végképp nem ment.

- Biztos vagy benne, hogy Tom lenne számodra az ideális férj?

- Ezzel most mire akarsz kilyukadni? – vonta fel a szemöldökét.

- Csak arra, hogy mindketten ismerjük! Ne érts félre, lehet apának tökéletes lenne. Sőt erre a nyakamat tenném! Ő olyan védelmező típus akiben hatalmas szeretet lakozik, viszont nem egy ideális férjjelölt – arcvonásai megfeszültek. A bögrét lerakta, s kezei a hasára siklottak, de csak egy percre. – Ria…

- Igazad lehet – válaszolt szórakozott mosollyal. – Ő nem az a férj aki hazajön az irodából aztán boldogan vacsorázik a családja társaságában, lefekteti a gyerekeket majd betakargatja a feleségét és mellé fekszik. Tom az Tom, és bármennyire is nehéz, én szeretem őt! Te is szerettél már? – a tekintetével szinte átfúrt, én pedig keserűen pillantottam a falra.

- Szerettem… És azt hittem ő lesz nekem az igazi nagy ő. 4 éven keresztül szerettem… - nehéz volt ezeket a szavakat kimondanom, mert fájtak.

- Ez nem lehet! – nézett maga elé a barna szépség szomorúan. – Akkor a mi kapcsolatunk se lehet örök?

- A kapcsolatok élethosszát nehéz megmondani. Van ami csak pár hét, néhány pedig egész életeden át elkísér – nem értettem, hogy vonhatta le pont ezt a következtetést, de kivételesen örültem neki.

- De te azt mondtad… - akaratoskodott.

- Ami velem történt – fejeztem be a mondatot.

- Azt hiszem most jó lenne ha egyedül maradhatnék… – sóhajtott és lerakta az üres csészét. – Tudod, gondolkodni.

- Biztos elleszel? – gyanakodtam. Nem pontosan értettem Ria gondolatmenetét.

- Persze – festett arcára műmosolyt.

- Ha kellek szólj! – hozzá hajoltam és megöleltem. Nem én igényeltem a testi kontaktust, inkább neki kellett, és én ezt az igényét ismertem fel.

- Köszönöm!

- Semmiség! – léptem ki az ajtón. – Ó a fenébe!

Néztem az ég felé mosolyogva. Bár azt állítottam, hogy nem hiszek, annak ellenére néha-néha elejtettem pár szót, mondatot az ég irányába, hátha a többi ember Istene meghallja a hangomat.