29. rész – Hogy is kezdődött?

Mikor Ria és Tom hazaértek mindketten mosolyogtak, ám én hamar rájöttem, hogy az afroherceg igen erősen tetteti a boldogságát. Szerencsére a barna démon hamar felment aludni, ami logikus volt ráadásul jól is jött. Dorin és Georg a szobájukba voltak (úgyhogy őket a legkevésbé se akartam háborgatni), Gustav valakivel beszélgetett, akiről senkinek fogalma sem volt ki lehetett, én pedig ültem az ebédlő asztalnál és nagyban rajzolgattam. Ez volt az egyetlen dolog, amivel el tudtam terelni a gondolataimat. Mikor azonban Tom lehuppant a mellettem lévő székre, letettem a ceruzát és minden erőmmel rá összpontosítottam.

- A kibaszott életbe! – meredt maga elé üveges tekintettel. – Ez… Ez…

- Nem fair – fejeztem be.

- Most mit csináljak? – fordult tanácstalanul felém.

- Két lehetőség van. Vagy leugrasz a Szabadság szobor tetejéről, vagy szembenézel a feladattal – feleltem rezzenéstelen arccal. Tudom, nem volt kedves dolog ez tőlem, de mégis mi mást mondhattam volna?

- Ugye tudod, hogy az New York-ban van?

- Szerinted miért azt mondtam? Am, bocsi, hogy ennyire flegma picsa vagyok, de nem tudom mit kéne kezdeni ezzel a helyzettel. Billnek megígértem, hogy valahogy eltávolítom Riát a képből.

- De hát a gyerek… - szólt közbe hirtelen Tom. Bár személy szerint meglepett ez a hirtelen jött atyai aggodalom, de valahogy megmelengette a szívemet.

- Nyugi! – tettem a kezére a kezemet. – Ria nem akar majd veled maradni, de a gyerekedet láthatod.

- Biztos vagy benne? – a szemében láttam a kétségbeesettséget.

- Teljes mértékben – mosolyogtam rá, bár akkor még nem tudtam mit fogok csinálni.

- Hiszek neked – állt fel. – Megnézem Billt.

- De halkan. Épp alszik. Azt hiszem rá is fér, elég mozgalmas volt a délutánunk.

- Mi történt? – kérdezte kissé meglepetten.

- Tudod Tom, az életben vannak olyan kövek, amelyeken nem kell fennakadnunk. Menj be az öcsédhez és ne ébrezd fel! – taszítottam rajta egy aprót.

- Jól van – sóhajtott és elindult az emeletre.

Összepakoltam a cuccaimat majd a szobámba mentem és bekapcsoltam a laptopomat. Miután „átnyálaztam” az e-mailjaimat és rájöttem, hogy semmi értelmes nincs bennük, felléptem facebookra. Jó volt, ha csak képről is, de látni a barátaimat és a családomat. Kaptam pár üzenetet, hogy élek-e vagy halok itt Amerikában. Mikor az osztálytársaimnak elmondtam, hogy kiköltözök enyhén szólva is meglepődtek. Hát igen. Bár elég vakmerő és jó párszor felelőtlen voltam, ezt azért nem gondolták volna rólam.

Imádtam középiskolába járni. Nagyon jó volt az osztályom és a tanárok többségét is szerettem. Emlékszem, harmadik előtti nyáron találkoztam a fiúkkal. Bármennyire is hihetetlen beléjük rohantam az utcán. Apa már akkor is kint dolgozott Németországban és a mai napig nem tudom, hogy futhattam épp beléjük. Előző nap kinéztem egy filmet de amilyen precíz volt az időérzékem késésben voltam úgyhogy futnom kellett. Már nem voltam túl messze a mozitól mikor belerohantam egy akkor kinyíló kocsiajtóba. Az visszacsukódott és meg hanyatt vágódtam. Természetesen a fejem koppant a betonon. Az első mondatom pedig ez volt:

- Bassza meg! Ennek csak 4.-ben kellett volna megtörténnie.

Nos, hát igen. Harmadikos koromban zúzódás volt a bal vállamban, hatodikban agyrázkódásom volt, kilencedikben majdnem eltörtem a jobb csuklómat, úgyhogy már előre féltem az érettségi évétől. Nem is annyira az érettségitől mit attól, hogy mimet fogom agyonütni.

Szóval! Végül sikerült feltápászkodnom, és elkezdtem taperolni a fejemet, hogy vajon betört-e vagy sem. Mikor már kezdtem volna megnyugodni, hogy nincs bajom hirtelen valami nedveshez értem a fejemen. Megnéztem a kezem és láttam a vérem. Még általános iskolába jártam mikor az egyik barátnőm szülinapi buliján megnéztünk egy horror filmet amiben egy áldozat egy kádnyi vérben fürdött. Azóta nem féltem a vértől.

Még fel sem eszméltem, hogy vérzik a fejem, mikor egy jó magas valaki elém biggyesztette magát, ezzel eltakarva a napot.

- Jó vagy? – nem lepődtem meg, hogy a faszi, mert hallottam a hangjából, németül kérdezte, hiszen épp Berlinben taknyoltam el. Viszont mikor pár másodperc múlva felismertem a hangját, ledöbbentem.

- Azt a kurva! – bámultam rá tátott szájjal, majd kinyögtem egy igent.

- Tom – nem vagyok igazán vallásos, de mikor meghallottam Bill hangját is, én keresztet vetettem. – Mi történt?

- A kislány elesett.

- Nem vagyok kislány! – bár a németem nem volt akkor még teljesen perfekt, attól hülye sem voltam. Legalábbis csak annyira, hogy fel ne akarjak pattanni a földről. Sikeresen meg is szédültem és visszaestem.

- Jól vagy? – kérdezte kissé rémülten Bill. Mivel azt nem tudtam kinyögni, hogy agyrázkódásom van ezért megráztam a fejem, amitől sikeresen csak még jobban elkezdtem szédülni.

- Be kell vinni a kórházba – közölte Tom és felvett a karjaiba. Na akkor kb el akartam ájulni, bár a kórház gondolata nem boldogított.

Bill hátraült mellém, amíg utaztunk és folyton kérdezgetett és meg igennel meg nemmel válaszoltam. Végül mikor csöndben maradt elmagyaráztam neki, vagyis kézzel lábbal elmutogattam meg elnyögdécseltem, hogy felhívom a szüleimet. Hát azt a beszélgetést nem felejtem el.

- Szia, anya!

- Szia! Na, nem a moziban vagy? Már vége is a filmnek?

- Igazság szerint el se jutottam a moziba…

- Akkor hol vagy? – szakított félbe ijedten.

- Ne ijedj meg! – bár tudtam, hogy ez a legrosszabb amit mondhatok. – Épp a kórház felé tartok…

- Jézusom Tamara! Kivel? Hol vagy most? Mi történt? Eddig miért nem hívtál?

- A Kaulitz ikrekkel. Most parkoltunk le a kórháznál. Nekimentem az autójuk ajtajának mikor azt épp kinyitották. És azért mert kb 5 perce történt.

- Ne mozdulj! Azonnal ott vagyunk! – azzal letette.

Elmagyaráztam az ikreknek, hogy anyámék mindjárt jönnek és meg kell őket várni, de azt mondták nem várnak. Így Bill a bejáratnál maradt engem meg rábízott Tomra. A fejemet végül kemény 3 öltéssel stoppolták meg. Bár nem nagyon vágtam mit beszélt a doki, de az nem tetszett, hogy egy kis helyen leborotválta a hajamat.

Szerencsére mire engem összevarrtak anyuék is megérkeztek az oldalukon Billel. Áldottam az eget azért, hogy kinn voltak a poszterek a falamon mert legalább tudták kiket kell keresni. Sajnos aznap estére benntartottak a kórházban. Infúzió, vérvétel meg a többi. A német egészségüggyel én meg voltam elégedve, viszont szomorkodtam, hogy az ikrek végül se szó se beszéd leléptek.

Este beszéltem Dorinnal és elújságoltam mit csináltam. Hát kissé-eléggé kiakadt a dolgon. Vagyis csak azon, hogy betört a fejem. A fiúkat előszörre nem említettem, nem azért, hogy kisajátítsam az élményt, hanem mert az úgy szerintem sok(k) lett volna egy napra.

Másnap délután engedtek ki. Ám délelőtt még látogatóim voltak a két Kaulitz személyében. Megkérdezték, hogy vagyok és kis milliomodszorra is bocsánatot kértek. Aztán mikor kinyögtem, hogy rajongó vagyok nagyon rendik voltak és adtak autogrammot és fényképezkedtünk is. Bár érdekes volt egy kórteremben de engem nem zavart. Annyit voltam már kórházban, hogy ez érdekelt a legkevésbé.

Aztán megérkeztek anyuék, ők pedig búcsúzkodni kezdtek. Megöleltek, kaptam tőlük puszit és a lelkemre kötötték, hogy vigyázzak magamra. Ami viszont tényleg meglepett az egy ajándékdoboz volt amit már nem vártak meg, hogy kinyissak.

- Hát ez a két srác behalás – közöltem tátott szájjal.

- Te is ilyen szerencsétlen vagy, hogy pont az ő kocsijuk ajtajának rohantál neki – közölte Blanka hűvösen.

- Elhiszed, hogy ennél mákosabb még nem voltam? – húztam fel a fél szemöldököm.

Az ikrektől ajándékba kaptam pár tábla csokit, meg egy plüssmacit amire a bocsánat szó volt hímezve. Ahhoz képest, hogy én rohantam az autójuknak, nagyon jó fejek voltak. Amit viszont nem mutattam meg anyuéknak az egy e-mail cím volt, a maci karjára kötve. Nem hittem a szememnek. Mikor aztán géphez jutottam megköszöntem az ajándékot és a segítséget. Akkor kezdtünk ismerkedni az ikrekkel, és belecsöppentem ebbe a furcsa világba.