33. rész - Szilánkok

- Bill? - kopogás nélkül nyitottam be a szobájába, mögöttem Dorcsival. Az énekes nem sírt. A ruháit pakolta befelé egy nagy bőröndbe.

- Mit csinálsz? - Dorin hangja hitetlenkedő volt.

- Elmegyek! - csukta le a bőröndöt dühösen. - Nincs keresnivalóm itt!

- Hát te hülye vagy! - szóltam rá. - Mire mész azzal ha elmenekülsz?

- És azzal mire megyek ha itt maradok? - akkor elpattant a madzag és megütöttem, majd lerohantam a földszintre, otthagyva őket.

- Ez a hülye gyerek nem tud semmit... - morogtam magamban magyarul. - Ne is csodálkozzon, hogy megütöttem! Megérdemelte! Isten engem úgy segéljen, megérdemelte! - puffogtam és összefutottam Riával. - Szia! - köszöntem még mindig magyarul. - Izé hello!

- Szia! - köszönt vissza kissé meglepetten.

- Megyek a konyhába pakolni - mutogattam. - Te merre?

- Lepihenek egy kicsit. Fárasztó napom volt - sóhajtott.

- Azt elhiszem - mosolyogtam. - Azért elég sokat talpon voltál.

- Hát igen - simogatta meg a hasát, amin még nem igazán látszott semmi. - Köszönöm a mait! - mosolygott rám.

- Nem tesz semmit! - vontam vállat. - Nem vagy éhes?

- Köszönöm, de ettem.

- Rendben! - bólintottam és mentem is tovább a konyhába ahol a fiúk tanakodtak.

- Bill? - kapta fel a fejét Tom mikor meghallotta a lépteimet.

- A szobájában - sóhajtottam és elkezdtem leszedni az asztalt. Akkor már nem haragudtam rá, inkább sajnáltam. - Mit mondtál?

- Mit mondhattam volna? - nézett rám tanácstalanul.

- Nyugi haver! - tette a vállára a kezét Georg. - Valahogy megoldjuk.

Mielőtt nagyon gondolkozni tudtam volna, elkezdett csörögni a telefonom, pontosabban nyögni, ugyanis a Super Spycho Love volt a csengőhangom. Mikor aztán végül megláttam, hogy ki keres, még a maradék életkedvem is elment egy pillanat alatt, aztán ugyan annyi idő után vissza is jött. - Szia Josh! - vettem fel.

- Szia Drágaság! Rég beszéltünk - a hangja vidám volt és laza.

- Sajnos igen. Már hiányoztál - valójában elég rég jutott utoljára az eszembe, de ez kegyes hazugságnak minősült.

- Te is nekem! Mi lenne ha este összefutnánk?

- Rendben! - vágtam rá talán egy kicsit túl gyorsan is.

- Valaki nagyon izgatott - nevetett halkan.

- Nem is! - adtam be a nyafogósat majd nevettem.

- Akkor 8-kor nálam?

- Ott leszek! - bólintottam bár tudtam, hogy nem látja. Néha már zavartak a fölösleges gesztusaim, de nem nagyon tudtam velük mit kezdeni. Lassan 19 éves fejjel, az ember már nem tud mit csinálni bizonyos dolgokkal.

- Akkor várlak! Szia!

- Szia! - tettem le a telefont és tovább pakoltam.

- Ki volt? - kérdezte Gustav, miközben egy számomra megnevezhetetlen dolgot ivott.

- A pápa. Azt kérdezte, hogy vagy?

- Köszönöm jól! - bólintott.

- Erre inkább nem válaszolok… - sóhajtottam és tovább pakoltam. - Tom!

- Tessék? - emelte fel a fejét a kezeiből.

- Van valami ötleted?

- Egyelőre semmi - sóhajtott. - De nagyon úgy tűnik, hogy most vőlegény vagyok - bökött a fejével az asztalon heverő gyűrűre.

- Azt hiszem most egy darabig benne kell maradnod ebben a szerepben... - húztam el a számat.

- Rád nem fogok többet hallgatni! - szegezte nekem az ujját, teljesen jogosan.

- Igen, elbasztam! - támaszkodtam meg a konyhapulton. - Teljes jogodban áll haragudni rám.

- Neked van ötleted? - nézett rám Gusti. Azt hiszem aznap az volt az első normális megnyilvánulása.

- Sajnos nincsen – ráztam meg a fejemet. - Csak az mint Tomnak.

- Dorin merre van? - kérdezte Georg hirtelen.

- Az emeleten - mutattam felfelé. - Billel beszélgetnek.

- Akkor nem zavarom - válaszolta és újra a gondolataiba mélyedt.

Mikor végeztem a pakolással, leraktam mind a három fiú elé 1-1 energiaitalt, és helyet foglaltam köztük, azzal a reménnyel, hogy majd hátha eszembe jut valami. Sajnos nem így történt! El nem tudom képzelni mennyi idő telhetett el mikor Dorcsi lejött az emeletről. Nos, ami azt illeti neki se volt túl rózsás a hangulata.

- Hogy van? - támadta le azonnal Tom.

- Elaludt - sóhajtott a barátnőm. - De elég ramagyul van szegény.

- Fasza! - ahogy láttam, Tom legszívesebben kardba dőlt volna, vagy hasonló.

- Azért még nincs itt a világ vége! - szólalt meg Gustav. Azt hiszem eddig alábecsültem őt. Nagyon empatikus tud lenni, ha akar.

- Nem, az majd akkor lesz ha megnősülök! - torzult grimaszba az afrofonatos arca.

- Nem kell itt senkinek megnősülnie! - néztem körbe, majd helyesbítettem. - Neked nem kell megnősülnöd! Biztos van valami megoldás.

- És mi? - imádtam Georgot, de néha nagyon nem segített.

- Azt még nem tudom. De majd kitalálok valamit!

- Például mondhatnád Riának, hogy várjátok meg míg a baba megszületik, és csak azután házasodjatok össze. Sokan csinálják ezt - vonta meg a vállát Dorcsi. Bár, erre én tudtam egy tökéletes ellenpéldát, azért örültem az ötletnek.

- Ez jól hangzik! - állt a basszeros a kedvese mellé.

- Megpróbálok beszélni vele.- Tom nagy nehezen valami mosolyszerű izét paszírozott ki magából.

Biccentettem Dorinnak, hogy beszélni szeretnék vele, úgyhogy átmentünk a nappaliba: - Ez jó ötlet volt!

- Egyelőre ezzel be kell érnünk - sóhajtott. - De valami végső megoldás is kell.

- Minden esetre az elsődleges problémát megoldottuk. Bill mennyire van ki? - húztam el a számat.

- A padló alatt 3 méterrel - rajta is látszott, hogy ramaty állapotban van emiatt, de nem gondoltam volna, hogy Bill még a legrosszabb elképzelésemnél is rosszabbul van. - Hányt is...

- Mi? - azt hittem ott ájulok el.

- Az idegességtől van - magyarázta Dorin. - Csak egy kis pihenésre van szüksége...

- Remélem... - egyszerűen tehetetlennek és elesettnek éreztem magam. Bele se mertem gondolni mi játszódhat le bennük. - Te, hogy vagy?

- Megvagyok! - bólintott egy egész pici mosollyal az arcán.

- Akkor örülök! - öleltem át. - Annyira hiányzott, hogy megöleljelek! El se tudod képzelni.

- Nekem is hiányzott! - hallottam a hangján, hogy örül ennek az apró gesztusnak.

- Elboldogulsz velük?

- Elmész? - kérdezte egy nagyon-nagyon pici meglepettséggel a hangjában.

- Josh hívott... – fintorogtam picit. - Néha neki is tartozok egy kis jelenéssel.

- De nem szereted őt.

- Tudom! - bólintottam.

- Akkor? - kicsit meglepett volt, nem dühös mint az elején.

- Azt hiszem pótléknak használom... - néztem a konyha felé.

- Még mindig szereted? - nem volt meglepődve. Inkább csak mintha beletörődött volna.

- Nem! - ráztam meg a fejemet. - Most szerettem belé igazán.

- Örülnék, ha boldog lennél... - kezdett bele, de én félbeszakítottam.

- ... de ez lehetetlen lesz vele - furcsa de mosolyogtam. Úgy szívből, vidáman. - Vállalom ezt a kockázatot!

- Én melletted vagyok! - tette a vállamra a kezét.

- Tudom! - bólintottam. - És ezt köszönöm!