33. rész - Szilánkok

- Bill? - kopogás nélkül nyitottam be a szobájába, mögöttem Dorcsival. Az énekes nem sírt. A ruháit pakolta befelé egy nagy bőröndbe.

- Mit csinálsz? - Dorin hangja hitetlenkedő volt.

- Elmegyek! - csukta le a bőröndöt dühösen. - Nincs keresnivalóm itt!

- Hát te hülye vagy! - szóltam rá. - Mire mész azzal ha elmenekülsz?

- És azzal mire megyek ha itt maradok? - akkor elpattant a madzag és megütöttem, majd lerohantam a földszintre, otthagyva őket.

- Ez a hülye gyerek nem tud semmit... - morogtam magamban magyarul. - Ne is csodálkozzon, hogy megütöttem! Megérdemelte! Isten engem úgy segéljen, megérdemelte! - puffogtam és összefutottam Riával. - Szia! - köszöntem még mindig magyarul. - Izé hello!

- Szia! - köszönt vissza kissé meglepetten.

- Megyek a konyhába pakolni - mutogattam. - Te merre?

- Lepihenek egy kicsit. Fárasztó napom volt - sóhajtott.

- Azt elhiszem - mosolyogtam. - Azért elég sokat talpon voltál.

- Hát igen - simogatta meg a hasát, amin még nem igazán látszott semmi. - Köszönöm a mait! - mosolygott rám.

- Nem tesz semmit! - vontam vállat. - Nem vagy éhes?

- Köszönöm, de ettem.

- Rendben! - bólintottam és mentem is tovább a konyhába ahol a fiúk tanakodtak.

- Bill? - kapta fel a fejét Tom mikor meghallotta a lépteimet.

- A szobájában - sóhajtottam és elkezdtem leszedni az asztalt. Akkor már nem haragudtam rá, inkább sajnáltam. - Mit mondtál?

- Mit mondhattam volna? - nézett rám tanácstalanul.

- Nyugi haver! - tette a vállára a kezét Georg. - Valahogy megoldjuk.

Mielőtt nagyon gondolkozni tudtam volna, elkezdett csörögni a telefonom, pontosabban nyögni, ugyanis a Super Spycho Love volt a csengőhangom. Mikor aztán végül megláttam, hogy ki keres, még a maradék életkedvem is elment egy pillanat alatt, aztán ugyan annyi idő után vissza is jött. - Szia Josh! - vettem fel.

- Szia Drágaság! Rég beszéltünk - a hangja vidám volt és laza.

- Sajnos igen. Már hiányoztál - valójában elég rég jutott utoljára az eszembe, de ez kegyes hazugságnak minősült.

- Te is nekem! Mi lenne ha este összefutnánk?

- Rendben! - vágtam rá talán egy kicsit túl gyorsan is.

- Valaki nagyon izgatott - nevetett halkan.

- Nem is! - adtam be a nyafogósat majd nevettem.

- Akkor 8-kor nálam?

- Ott leszek! - bólintottam bár tudtam, hogy nem látja. Néha már zavartak a fölösleges gesztusaim, de nem nagyon tudtam velük mit kezdeni. Lassan 19 éves fejjel, az ember már nem tud mit csinálni bizonyos dolgokkal.

- Akkor várlak! Szia!

- Szia! - tettem le a telefont és tovább pakoltam.

- Ki volt? - kérdezte Gustav, miközben egy számomra megnevezhetetlen dolgot ivott.

- A pápa. Azt kérdezte, hogy vagy?

- Köszönöm jól! - bólintott.

- Erre inkább nem válaszolok… - sóhajtottam és tovább pakoltam. - Tom!

- Tessék? - emelte fel a fejét a kezeiből.

- Van valami ötleted?

- Egyelőre semmi - sóhajtott. - De nagyon úgy tűnik, hogy most vőlegény vagyok - bökött a fejével az asztalon heverő gyűrűre.

- Azt hiszem most egy darabig benne kell maradnod ebben a szerepben... - húztam el a számat.

- Rád nem fogok többet hallgatni! - szegezte nekem az ujját, teljesen jogosan.

- Igen, elbasztam! - támaszkodtam meg a konyhapulton. - Teljes jogodban áll haragudni rám.

- Neked van ötleted? - nézett rám Gusti. Azt hiszem aznap az volt az első normális megnyilvánulása.

- Sajnos nincsen – ráztam meg a fejemet. - Csak az mint Tomnak.

- Dorin merre van? - kérdezte Georg hirtelen.

- Az emeleten - mutattam felfelé. - Billel beszélgetnek.

- Akkor nem zavarom - válaszolta és újra a gondolataiba mélyedt.

Mikor végeztem a pakolással, leraktam mind a három fiú elé 1-1 energiaitalt, és helyet foglaltam köztük, azzal a reménnyel, hogy majd hátha eszembe jut valami. Sajnos nem így történt! El nem tudom képzelni mennyi idő telhetett el mikor Dorcsi lejött az emeletről. Nos, ami azt illeti neki se volt túl rózsás a hangulata.

- Hogy van? - támadta le azonnal Tom.

- Elaludt - sóhajtott a barátnőm. - De elég ramagyul van szegény.

- Fasza! - ahogy láttam, Tom legszívesebben kardba dőlt volna, vagy hasonló.

- Azért még nincs itt a világ vége! - szólalt meg Gustav. Azt hiszem eddig alábecsültem őt. Nagyon empatikus tud lenni, ha akar.

- Nem, az majd akkor lesz ha megnősülök! - torzult grimaszba az afrofonatos arca.

- Nem kell itt senkinek megnősülnie! - néztem körbe, majd helyesbítettem. - Neked nem kell megnősülnöd! Biztos van valami megoldás.

- És mi? - imádtam Georgot, de néha nagyon nem segített.

- Azt még nem tudom. De majd kitalálok valamit!

- Például mondhatnád Riának, hogy várjátok meg míg a baba megszületik, és csak azután házasodjatok össze. Sokan csinálják ezt - vonta meg a vállát Dorcsi. Bár, erre én tudtam egy tökéletes ellenpéldát, azért örültem az ötletnek.

- Ez jól hangzik! - állt a basszeros a kedvese mellé.

- Megpróbálok beszélni vele.- Tom nagy nehezen valami mosolyszerű izét paszírozott ki magából.

Biccentettem Dorinnak, hogy beszélni szeretnék vele, úgyhogy átmentünk a nappaliba: - Ez jó ötlet volt!

- Egyelőre ezzel be kell érnünk - sóhajtott. - De valami végső megoldás is kell.

- Minden esetre az elsődleges problémát megoldottuk. Bill mennyire van ki? - húztam el a számat.

- A padló alatt 3 méterrel - rajta is látszott, hogy ramaty állapotban van emiatt, de nem gondoltam volna, hogy Bill még a legrosszabb elképzelésemnél is rosszabbul van. - Hányt is...

- Mi? - azt hittem ott ájulok el.

- Az idegességtől van - magyarázta Dorin. - Csak egy kis pihenésre van szüksége...

- Remélem... - egyszerűen tehetetlennek és elesettnek éreztem magam. Bele se mertem gondolni mi játszódhat le bennük. - Te, hogy vagy?

- Megvagyok! - bólintott egy egész pici mosollyal az arcán.

- Akkor örülök! - öleltem át. - Annyira hiányzott, hogy megöleljelek! El se tudod képzelni.

- Nekem is hiányzott! - hallottam a hangján, hogy örül ennek az apró gesztusnak.

- Elboldogulsz velük?

- Elmész? - kérdezte egy nagyon-nagyon pici meglepettséggel a hangjában.

- Josh hívott... – fintorogtam picit. - Néha neki is tartozok egy kis jelenéssel.

- De nem szereted őt.

- Tudom! - bólintottam.

- Akkor? - kicsit meglepett volt, nem dühös mint az elején.

- Azt hiszem pótléknak használom... - néztem a konyha felé.

- Még mindig szereted? - nem volt meglepődve. Inkább csak mintha beletörődött volna.

- Nem! - ráztam meg a fejemet. - Most szerettem belé igazán.

- Örülnék, ha boldog lennél... - kezdett bele, de én félbeszakítottam.

- ... de ez lehetetlen lesz vele - furcsa de mosolyogtam. Úgy szívből, vidáman. - Vállalom ezt a kockázatot!

- Én melletted vagyok! - tette a vállamra a kezét.

- Tudom! - bólintottam. - És ezt köszönöm!

32. rész – Törések a remény édes tükrén

- Nem tudod hol vannak az ikrek? - vágódtam be a nappaliba, egyenesen Dorcsi elé, aki épp nagyon bele volt mélyedve valamibe.

- A szívbajt tudod hozni az emberre - bár az arca először még ijedt volt, a grimasz hamar mosolyba váltott át. - Amúgy nem tudom merre lehetnek. Talán az emeleten.

- A gitártartóban már megnéztem őket - tekingettem jobbra-balra mintha úgy hamarabb rájuk bukkannék.

- Mit csinálnának... - a tekintetünk akkor találkozott, s ajkainkra ugyan olyan mosoly penderül. - Ó, a kis telhetetlenek.

- Pusztán csak szerelmesek.

- De miért keresed őket ennyire? - kíváncsiskodott. Véleményem szerint sejtette, miről is akarok ilyen nagy hévvel beszélni az ikrekkel.

- Azt hiszem sikerült - vigyorom szinte a fülemig húzódott, ahogy neki is.

- Jaj, de jó! - bár hangjában érződött némi sajnálat, de egyértelműen örült a tényállásnak. - Mit mondtál neki?

- Lényegében semmit. Ő kombinálta össze a dolgokat. Maradjunk annyiban, hogy Geri valami jót is tett velem.

- Nos, ez kissé érdekes így, de azt hiszem, örülnünk kéne ennek a fejleménynek.

- Azért én még nem akarok túlzásokba esni. Ria nem olyan hülye, valószínű még pár beszélgetés kelleni fog ahhoz, hogy tényleg meggyőzzük. Ezt viszont már nem tudom egyedül véghezvinni - cinkos mosoly húzódott rózsaszínű ajkaimra.

- Rám számíthatsz - lelkesedett, s viszonozta a mosolyt.

- Miről csiviteltek itt kismadarak? - lépett a szobába Georg, majd leült Dorcsi mellé, átkarolta a derekát, s apró puszit lehelt a pirongó orcájára.

- Erről meg arról - helyezkedtem kényelembe a fotelban.

- Az ikrekről - pontosított barátnőm, én pedig csak zavartan mosolyogtam. Még azt sem dolgoztam fel teljesen, hogy amiről éveken keresztül olvastam, írtam, videókat és képeket néztem, a realitás határát igen-igen súrolva, az tényleg igaz lehet. S bár megbíztam a basszerosban, furcsa volt nyíltan beszélni erről előtte.

- Valami történ? - vonta fel a szemöldökét. Bármennyire is próbálta leplezni a zavarát, azért még neki is elég új volt a szituáció.

- Ria terhes, Bill fél, hogy Tom elhagyja, de Tom nem akarja őt elhagyni, viszont a gyerekét sem akarja apa nélkül hagyni - vázolta a szituációt Dorcsi.

- Ria mióta terhes? - bökte ki a kérdést döbbenten Georg amint kedvese befejezte a mondanivalóját.

- Kb. 8 hete - meg kellett erőltetnem az agyam, hogy eszembe jusson a szám.

- Ria terhes? - makogta el Gustav, félig teli pofazacskókkal.

- Nem hallod! Csak lenyelte a vázát! - böktem ki, majd arcomat a kezeimbe temettem. - Bocsi, hogy köcsög vagyok, de már végem.

- De ez most baj? - vonta fel a szemöldökét a szöszke.

- Valami olyasmi - vakargatta a tarkóját Georg.

- Ezt most nem vágom! - ült le Gusti, kezében a szendvicset szorongatva.

- Na? - nézett ránk tanácstalanuk a basszeros.

- Most te jössz! - mutattam rá, Dorin pedig helyeslően bólogatott.

- Miért? - vonta fel a szemöldökét a barna srác.

- Mert neked mi mondtuk el - adtam az egyenes választ.

- De miről van szó? - szólt közbe a szöszke.

- Az ikrek egymással dugnak! - akadt ki Georg.

- Mi a fasz? - tátotta el a száját a szöszke.

- Georg! - szólt kedvesére Dorin.

- Gustav! - én azért némiképpen indulatosabb hangszínt ütöttem meg.

- Most mi van? - kérdezte meglepetten a basszeros. - Ez az igazság, nem?

- Azért finomabban is lehetne fogalmazni!

- Nyugi Tami! - csitított Dorcsi.

- Nyugodt vagyok! - emeltem magam elé a kezeimet. - Csak szimplán idegbajos.

- És ki van alul? - jött a tök nem oda illő kérdés Gustitól, én meg a fotel mögött kötöttem ki a röhögéstől.

- Teh... te nehm vagy nohrmáhlis... - nevettem a hasamat fogva.

- Most mi van? - értetlenkedett Gustav.

- Az, hogy egy perverz vagy! - szögezte le, nem épp kedves arckifejezéssel barátja.

- A történetekben Bill szokott... - amint tudatosult bennem, hogy mit mondtam, rögtön befogtam a számat, és már iszkoltam is volna el, ha valaki nem kapja el a pólómat. - Wááá! Engedj el! Engedj el!

- Ha leütsz még úgy se foglak - jött a válasz Gustitól.

- De... de... - nem jutott semmi eszembe, aztán mint az isteni szikra, jött a megvilágosodás. - Tudok sütni!

- Az most nem lényeges! Inkább halljuk, miket is csinálsz te! - a kis lökött dobos visszaültetett a fotelba, és a biztonság kedvéért, helyet foglalt mellettem.

- Ööö... SzMeloddy hibája! - böktem ki, mire a fiúk értetlenül bámultak rám, Dorcsi pedig csak mosolygott.

- Ki a nyűg az a SzM... szóval ki az? - tette fel a kérdést Georg.

- Ő az egyik barátnőnk - válaszolt kedvesen Dorcsi. - Stellának hívják. Nagyon kedves és jó fej.

- És miért az ő hibája? Egyáltalán milyen hibáról beszélünk? - indította irányomba a kérdéseit Georg.

- Hát az, hogy én TWC-s lettem. Angolul Twincest, de van egy szép hosszú fogalma, amit én nem tudok. Amúgy ikrek közötti szexuális kapcsolatot jelent.

- És te ilyeneket írtál? - vonta fel a szemöldökét a szöszke.

- Írtam, olvastam, rajzoltam és videókat néztem. Ja, az animét ki ne hagyjam! És szívem szerint most is csinálnám... - sóhajtottam.

- De rájöttél, hogy ez undorító és elitélendő? - tette fel az egymilliós kérdést a basszeros.

- Szépen beszélsz a barátaidról.

- Georgnak igaza van! - csatlakozott Gusti komoly képpel.

- Te is fiam Gustav! - szűkítettem résnyire a szemeimet. Dorin meg csak mosolygott mint a tejbe tök. - Ne! - torzult fintorba az arcom.

- De-de! - mosolygott angyalian. Bár akkor azt a mosolyt mindennek tartottam csak angyalinak nem.

- Akkor sem! Az egy egész más dolog volt!

- Miben is? - vonta fel szépen ívelt szemöldökét a barátosném.

- Abban, hooogy... Akkor elméleti síkon mozogtunk, ez meg most a valóság!

- Attól függetlenül, most is pont úgy vitatkozol mint nem is olyan régen Csillával.

- Lassítanátok? - kérte a basszeros.

- Bocsi! - mosolyogtam zavartan. - Ígérem most nem tárgyaljuk tovább a baráti körünket.

- Az jó lenne! Kicsit sokan vannak – motyogta Gustav.

- Na, mit szólnátok ha Dorcsi meg én elmennénk most vásárolni, aztán főznénk valami finomat? - nem tudom, hogy jutott pont akkor eszembe, de jó ötletnek tűnt.

- Jól hangzik! - mutatott Like jelet a kezével Gusti.

- Akkor elvisszük Tom kocsiját! - indultam el 1000 Wattos vigyorral az előszobában elhelyezett kulcstartó felé.

- Miért pont azt? - érdeklődött Georg.

- Mert kurva jól néz ki! - válaszoltam könnyedén.

***

- Szerinted mikor fog nyilvánosságra kerülni? - húztam el a számat, miközben bepakoltunk a konyhába.

- Nem tudom… - sóhajtott Dorin.

- Akkora egy hülye vagyok! - vágtam a jobb öklömmel a konyhapultra, és már akkor éreztem, hogy ez nem lesz majd kellemes, de akkor nagyon nem tudott érdekelni.

- Már miért lennél hülye? - nézett rám, a válla felett barátnőm. - Mennyiben lenne más ha Bill, Georg vagy Gustav autójával fotóz le minket a paparazzi?

- Mert Tomnak barátnője van! - akadtam ki.

- De már nem sokáig - szögezte le, teljes nyugalommal Dorin.

- De milyen fényt vet rá, hogy a terhes csaját csalja?

- De hát nem is csalja veled!

- Gondolod a médiát érdekli ez? - kezeimmel megtámaszkodtam a mosogató szélénél, és addig szorítottam azt, amíg el nem múlt a fojtogató érzésem.

- Különben meg, akárhonnan nézzük, sehonnan se ez a legszerencsésebb helyzet. Örüljünk, hogy legalább eddig nem jöttek rá, hogy itt vagyunk - pár pillanatig hallgatott, majd széles vigyor húzódott ajkaira. Akkor már én is jól voltam, de nem értettem miért mosolyog annyira. - De mindent összevetve, van valami jó a dologban.

- Micsoda? - kérdeztem meglepetten.

- Az, hogy jól elláttad a paparazzó baját.

Nem tehetek róla, de akkor kitört belőlem a röhögés, és a végén már a hasamat fogtam mert elkezdett fájni. Nos, igen! Szerény személyem kissé elmebajos, és ha valakinek sikerül felbaszarintani az agyát, akkor az illető nincs a legszerencsésebb helyzetben. Ez esetben a manus kapott egy átszállóst, valamint egy tökön rúgást.

- Ha már az anyja nem tanította meg neki, mi az a tisztelet én legalább megmutattam neki.

- Szép kis bemutatkozás! - nevetett Dorcsi is. - Legalább tudom ki lenne tökéletes testőr, ha szükségem lenne egyre.

- Ezer örömmel! - vigyorogtam. - De tudod kicsi drágaságom, van egy olyan sejtésem hogyha hamarosan nem lesz kaja az asztalon, a fiúk még a hűtőt is felzabálják.

- Lehet - mosolygott Dorin.

Főzés közben rengeteget beszélgettünk. Mind laza mind komoly dolgokról. Furcsa volt az egész szituáció, mert úgy éreztem magam mint az első személyes beszélgetésünkkor. Az volt a legfurcsább az egészben, hogy két évvel azelőtt még csak vártuk a találkozást, akkor pedig már Los Angelesben főzőcskéztünk.

- Emlékszel még a vazarosra? - pillantottam rá a vállam felett.

- Nem - láttam rajta, hogy nagyon gondolkodik, de nem jut eszébe a dolog.

- Egyszer, asszem egy éve ismertük egymást, és valamit nagyon magyaráztam aztán meg megkérdeztem érted-e? És te erre írtad, hogy vazaros, meg egy xD - Dorin csak mosolygott, én meg akár órákig el tudtam volna nézni őt.

- Mit nézel rajtam annyira? - kérdezte meglepetten.

- Azért nézlek, hogy magamba tudjam szívni a vonásaidat - mosolyogtam rá.

- Óóó... - hangja olyan aranyosan csengett, hogy az valami hihetetlen volt.

- Éhesek vagyunk, enni akarunk! - jött be a két G a konyhába, ezt kántálva.

- Ha ügyesek lesztek, és megterítetek, akkor eszünk – vette elő a tányérokat a barátnőm.

- Szólok Riának - indultam el kifelé a konyhából.

- Hagyd! - legyintett Gusti. - Már kérdeztem, és azt mondta nem éhes. Ja, és elment valahová.

- Akkor csak én vagyok akkora sügér, hogy nem hallottam? - vontam fel a szemöldökömet.

- Nem vagy sügér! - szólt rám kedvesen Dorcsi.

- Tudod, csak az a baj, hogy neked hiszek is! - vigyorogtam szórakozottan.

- Jó étvágyat! - közölték a fiúk, és már hozzá is láttak az evéshez.

- Hé! - nevettünk Dorinnal, és csatlakoztunk hozzájuk.

Talán 10-15 perccel később az ikrek is megérkeztek, és együtt fogyasztottuk el, a vacsorát.

- Ha ti mindent így elpusztítotok, akkor én bármikor főzök nektek - mondtam, mikor végignéztem az asztalon.

- Benne vagyok! - simogatta a hasát a szöszke. - Te is pocak?

- Igen! - szólalt meg mély hangon Tom, amin jót derültünk.

- Sziasztok! - köszönt Ria az ajtófélfának támaszkodva. Engem azonnal kivert a víz, s végigfutott a hátamon a hideg, úgy megijedtem. A többiek viszont csak meglepődtek a lány szellem-szerű alakján.

- Jól vagy kicsim? - sétált oda hozzá az afrofonatos. Én eközben Billt figyeltem. Bár az arca rezzenéstelen maradt, a szemei mindent elárultak.

- Beszélnünk kell! - közölte a barna szépség, és már húzta is a gitárost, az előszobán át a nappaliba, onnan pedig a hátsó kertbe. Mi meg persze, nyíl egyenest utánuk, a konyhából nyíló ajtón át.

Bevallom, én a mai napig áldom annak az építésznek a nevét, aki a fiúk házát tervezte, mert irtó jó munkát végzett. A falon volt egy kiugró, ami nem tudom milyen szerepet töltött be, de mi úgy kukucskáltunk mögüle, mint az amerikai filmekben szokás.

- Ria, kérlek! Mond el mi baj van! - könyörgött Tom.

- Semmi baj nincs! - csitította őt Ria mosolyogva.

- Akkor miről szeretnél beszélni? - az ajakpc-s már kicsit feszült volt, de próbált nyugodt maradni.

- Beszéltem Tamarával - mosolygott továbbra is a barna szépség.

- És mit mondott? - szökött a magasba Tom szemöldöke. - Ha nagyon nagy őrültség, akkor felejtsd el! Néha nem teljesen komplett a csaj! - legszívesebben odaugrottam és megszorongattam volna a torkát, de túlságosan kíváncsi voltam. Ráadásul nem akartam kockáztatni a lebukást, és volt egy olyan sejtésem hogyha megteszem Bill kinyír engem.

- Ugyan! - legyintett Ria. - Nem mondott semmi butaságot. Sőt, felnyitotta a szememet - mindenki engem nézett, hogy vajon mit nyögtem ki azon a hatalmas számon, de én csak vonogattam a vállam, mert nem tudtam a leányzó pontosan mire is gondolt.

- És mire nyitotta fel a szemedet? - érdeklődött feszülten az afro herceg.

- Arra, hogy nem akarok nélküled élni - Ria előhúzott a zsebéből egy apró dobozkát, majd kinyitotta. - Tom Kaulitz-Trümper, leszel a férjem?

Alig mondta ki a mondatot, Bill máris könnyek közt tört ki és berohant a házba, Dorin meg én pedig utána, otthagyva a döbbent fiúkat és a boldog kismamát.

31. rész – Érzések, kötelességek, barátságok

Halkan kopogtam a szobaajtón majd benyitottam. Ria az ágyon ült, ölében a laptopjával, és nagyon belemélyedt valamibe. A haja lágyan omlott a vállaira, fehér toppot és szürke cicanadrágot viselt. A nyakában pedig egy vékony aranyláncot amin egy kis kereszt függött. Ahogy megláttam rögtön Stella jutott eszembe, s csak kicsin múlott, hogy nem kalandoztak el a gondolataim. De megmakacsoltam magam és csak az előttem álló feladatra koncentráltam.

- Szia! - köszöntem halkan mire Ria felkapta a fejét.

- Szia! - köszönt ugyan olyan halkan és lecsukta a laptopot.

- Zavarhatlak egy kicsit? - tettem fel a kérdést bátortalanul. Mióta kiderült, hogy egy kis pocaklakót hord a hasában, akarva-akaratlan is de egész máshogy viselkedtem vele.

- Dehogy zavarsz! - legyintett mosolyogva. - Ülj csak le!

- Köszi! - kissé zavartan de helyet foglaltam az ágyon.

- Miben tudnék segíteni neked?

- Beszélnünk kéne Tomról - a hasam fájt, és a hányinger kerülgetett, de tudtam, hogy amit egyszer elkezdtem, azt be is kell fejeznem.

- Mi van Tommal? - vonta fel a szemöldökét a barna szépség.

- Nem az amire gondolsz! - mentegetőztem, de talán kicsit túl gyorsan is, mert Ria kissé meglepetten nézett rám.

- Nyugi, tudom, hogy nem kavartok. Hisz Josh-sal jársz és nem vagy az a lány... Tudod!?

- Te ismered Josh-t? – ami azt illeti eléggé meglepődtem a kijelentésén.

- Igen. Egy fotózáson találkoztam vele, nagyjából egy éve.

- Nem is tudtam - mosolyodtam el kb. a semmin.

- Ha az ember olyan körökben mozog mint a miénk, kevés barátja van. Tényleg! Te, hogy ismerkedtél meg a fiúkkal? Ezt még senki nem mondta el nekem.

- Nekirohantam a kocsijuknak - feleltem úgy mintha az lett volna a világ legtermészetesebb dolga.

- Hogy micsoda? - hüledezett a barnaság.

- Hát Berlinben voltunk, én meg nekiszaladtam a kocsiajtajuknak mikor épp kiszálltak. Agyrázkódásom lett, akkor már másodszorra, és az ikrek vittek be a kórházba.

- Jézusom! – az arca elsápadt, én pedig már attól féltem, hogy el fog ájulni.

- Édes Istenem, Ria! Jól vagy? – megfogtam a csuklóját és egy furcsa reflex kapcsán, elkezdtem keresni a pulzusát.

- Jól vagyok! – mentegetőzött, de láttam rajta, hogy nincs jól. Hirtelen felpattant az ágyról és a fürdő felé rohant, én pedig utána. Hátul összefogtam a haját és simogattam a hátát mialatt ő hányt.

Bármennyire is furcsa, de nem voltam rosszul az ilyen dolgoktól. Nem egy barátom hányt már előttem az osztálykirándulások és egy-egy buli után.

Mikor Ria már nem öklendezett segítettem neki feltápászkodni, és mialatt ő a kád szélén próbált kissé észhez térni, én töltöttem neki egy pohár vizet, amit szép lassan elkortyolgatott.

- Egy kicsit jobb? – kérdeztem aggodalmaskodva. Bár több terhességet is láttam a családomon belül, még soha nem éltem egy fedél alatt egy állapotos nővel, így egy cseppet érdekes volt ez a szituáció, holott pontosan jól tudtam milyen tünetekkel jár az áldott állapot.

- Köszi - hebegte majd megmosta falfehér arcát.

- Ne köszönd! Ez természetes. Bárki megtette volna.

- Azt köszönöm, hogy itt vagy mellettem és támogatsz.

- Semmiség! - legyintettem kurta mosollyal az arcomon. - Most viszont jobb lenne ha lepihennél.

- Rendben doktornő! - ezen mind a ketten jót derültünk, majd én lementem a konyhába teát készíteni, viszont ezt a ,,kísérletemet" több váratlan találkozás is megszakította.

Elsőként a szöszke dobossal:

- Tamcsiii! - ölelt át boldogan, én viszont a meglepettségtől csak egy „he?”-t tudtam kinyögni. - Na így örüljön neked az ember - vágott pofákat.

- Bocsi, de ti soha nem hívtok így. Csak a barátaim meg T... - egyszerre akadt el a szavam és kezdtem magyarázkodásba. - Meg a többi blogos.

- Ó! - reménykedtem, hogy Gusti azt hiszi magyarul beszéltem. - Izé... az egyik barátnőd hívott...

- Mi? - döbbentem le. - Ki, hol és mikor?

- Honnan tudjam? Csak már idegesített a hülye, nyögős zenéd, és inkább felvettem. Erre valami csaj szólt bele aki Tamcsinak hívott téged aztán nagyon hadart valamit és szóba hozott valami Évit is - magyarázta nagy hévvel.

- Gustav, te most tényleg ilyen hülye vagy-vagy csak fested magad? - borultam ki.

- He? - nyögte be értetlen fejjel.

- Ne hezzél itt nekem! Ki az-az Évi? - förmedtem rá.

- Honnan tudjam? - tárta szét a karjait.

- Dorin az te szerencsétlen - ingattam a fejem csalódottan.

- Ja, tényleg!

- Na, de mit mondott még? - nem vettem volna rá mérget, hogy ki lehetett az, de sejtettem.

- Beleszóltam, hogy ki vagyok, erre elhebegett egy bocsánatot, és lerakta.

- Azért köszönöm! - mosolyodtam el mikor visszakaptam a telefonom.

- Nincs mit! - kacsintott, és visszacsámborgott a szobájába, én pedig folytattam az utam a földszintre.

A következő ,,akadályomat” Dorin jelentette.

- Szia! - ugrott elém mikor már csak egy lépcsőfok volt hátra. A meglepettségtől seggre estem és bár magamban lekáromkodtam a szenteket, mégis mosolyogva néztem fel a barátnőmre.

- Szia!

- Jól vagy? - nézett rám aggódva.

- Tudtommal élek - vontam vállat. - Egyébként, azt hiszem Csilla keresett.

- Csilla? - kerekedett ki Dorcsi szeme. - És miért csak hiszed?

- Mer Gustav vette fel - indultam el a konyha felé.

- Mondtál neki valamit? - követett a barátnőm.

- Nem - ráztam meg a fejem. - Mióta itt vagyunk nem is beszéltem velük - húztam el a szám miközben elkezdtem főzni a teát.

- Tudom, hogy nehéz... - tette a vállamra a kezét. - De ezt most végig kell csinálnunk, bármilyen nehéz is.

- Tudom Dorcsi - közelebb léptem és megöleltem.

- Riával már beszéltél?

- Félig meddig... - vakargattam a tarkómat miközben az egyre sötétedő teavizet néztem.

- És ez mit takar? - vonta fel a szemöldökét.

- Azt, hogy elhányta magát.

- Ú… - Dorin fájdalmas arcot vágott.

- Bébyke, ezzel most túl sok mindent nem tehetünk, csak annyit, hogy nem hagyjuk őt kiszáradni - kezembe vettem a tálcát amin cukor, édesítőszer, citromlé és 3 csésze tea állt. - Jössz? - pillantottam rá kérdő tekintettel.

- Szeretnéd? - megtorpantam, s csak néztem a barátnőmre. Csak akkor, a kora délelőtti napsütésben vettem észre a jeleket. Nyugodt, mosolygós, életvidám arca akkor megviselt, fáradt és kételyekkel teli volt. - Tami... - kezdett bele a mondanivalójába.

- Ezt majd este megbeszéljük - a frufrum a szemembe lógott, így nem látta a bekönnyesedett szemeimet.

- De...

- Majd este! - azzal otthagytam őt a konyhában. Fájt. Bevallom tényleg nagyon fájt ez az egész, de akkor képtelen voltam bármit is tenni ellene. Tehetetlennek és elveszettnek éreztem magam, ráadásul az ingatagságom is kezdett eluralkodni rajtam.

Már épp fordultam volna el Tom szobája felé, mikor halk puffanás szerű hangot véltem felfedezni, a folyosó egy elkanyarodó szakaszán. A lábaim átvették az irányítást, és szinte akaratlanul indultam el a hang irányába. A tálát leraktam a kisasztalra ami két fotel mellett helyezkedett el a könyvespolcoktól nem messze, ezzel kialakítva egy olvasósarkot.

Mikor már majdnem odaértem a hang forrásához, halk szuszogásra lettem figyelmes. S ahogy a tekintetem átsiklott a falsarok mellett, a gyomrom szinte azonnal összeugrott.

Az ajakpc-s a falnak nyomta öccsét, miközben hevesen csókolóztak, és vadul taperolták egymást. A szám résnyire nyitódott, és a lélegzetem szabálytalanná vált. Csak álltam ott és figyeltem ahogy élvezik egymás társaságát. Csípőjük, ütemesen mozogva össze-össze ért s ilyenkor egy-egy elfúló nyögést lehetett hallani. Bár én elnéztem volna őket ahogy ott perverzkednek egymással, de tudtam: ebből csak baj lehet. Úgyhogy vettem egy mély levegőt és halkan megszólaltam.

- Fiúk! - ám mivel nem hallották, vagy csak nem akarták hallani, így újból megpróbáltam, de hangosabban. Ám mivel a második próbálkozásom is kudarcba fulladt így jobbnak láttam ha ezzel nem foglalkozok. Ehelyett felemeltem a jobb mutatóujjamat és megpöcköltem az afrofonatos vállát mire ijedten ugrottak szét.

- Ez... Ez... - kezdett magyarázkodni, de mikor rájött, hogy én vagyok, csak meglepetten nézett rám. - Tamara?

- Teljes életnagyságban! - hajoltam meg. - De ezt úgy mondod mintha ide teleportáltam volna.

- Ja, bocs, hogy épp nagyon mással voltam elfoglalva! - a hangja kissé-eléggé idegesen hatott, de nem foglalkoztam vele.

- Sajnálom, hogy megzavartalak titeket, de jobb, hogy én voltam mint sem mondjuk Ria vagy Gustav.

- Igaz - helyeselt Bill. Majd kinyitotta a hátuk mögött lévő ajtót és belökte rajta a bátyját. - Köszi Tami!

Bökte még oda a válla felett, aztán becsukta az ajtót. Én pedig ott álltam lesokkolva, s csak az-az apró kattanás térített némiképp észhez, ami az ajtó ,,kulcsra zárását" jelezte. Miután kicsit megráztam a fejem, ezzel is némiképp összeszedve magam, indultam is vissza Riához. A teagőzt még némiképp láttam, ami arra engedett következtetni, hogy nem olyan sok időt tébláboltam el. Akkor nem foglalkoztam az udvariaskodással, csak ,,simán" bementem, ami nos nem ment olyan könnyen mint tűnt, de viszonylak elég gyorsan megoldottam a dolgot. A barnaság csak ült az ágyon, pont úgy ahogy nagyjából fél órája is. Hosszú tincseit összefogta, ami szerintem jobban állt neki.

- Bocsi, hogy csak most jöttem! - szabadkoztam.

- Semmi baj! - legyintett és lerakta a laptopot.

- Ria, lehet egy elég indiszkrét kérdésem? - raktam le a tálcát, és megízesítettük a teáinkat.

- Igen – válaszolta, bár kissé meglepett volt.

- Mit olvasol ilyen elmélyülten?

- Az interneten van egy oldal ahol könyveket lehet olvasni. Kerestem egyet ami a terhességről szól, és azt tanulmányozom.

- Ó, értem – bólogattam és leraktam a teli csészémet.

- Mit akartál mondani Tomról? – kérdezte visszatérve az eredeti témánkhoz.

- Nos, ez egy kicsit bonyolult dolog.

- Tami, kérlek! Ismerem már Tomot. Azt is nagyon jól tudom, hogy voltak ügyei, és valószínű lesznek is. Úgyhogy kérlek, ne kertelj! Könnyebb ha rögtön a tárgyra térsz!

Ó Ria! Ha te tudnád mi a valós tárgy! – ahogy a gondolat végigsiklott az agyamon egy pillanatra az égre emeltem a tekintetemet, bár nem tudom miért. Már 14 éves koromban elvesztettem a hitem s bár próbáltam visszaszerezni, egy családi tragédia után már végképp nem ment.

- Biztos vagy benne, hogy Tom lenne számodra az ideális férj?

- Ezzel most mire akarsz kilyukadni? – vonta fel a szemöldökét.

- Csak arra, hogy mindketten ismerjük! Ne érts félre, lehet apának tökéletes lenne. Sőt erre a nyakamat tenném! Ő olyan védelmező típus akiben hatalmas szeretet lakozik, viszont nem egy ideális férjjelölt – arcvonásai megfeszültek. A bögrét lerakta, s kezei a hasára siklottak, de csak egy percre. – Ria…

- Igazad lehet – válaszolt szórakozott mosollyal. – Ő nem az a férj aki hazajön az irodából aztán boldogan vacsorázik a családja társaságában, lefekteti a gyerekeket majd betakargatja a feleségét és mellé fekszik. Tom az Tom, és bármennyire is nehéz, én szeretem őt! Te is szerettél már? – a tekintetével szinte átfúrt, én pedig keserűen pillantottam a falra.

- Szerettem… És azt hittem ő lesz nekem az igazi nagy ő. 4 éven keresztül szerettem… - nehéz volt ezeket a szavakat kimondanom, mert fájtak.

- Ez nem lehet! – nézett maga elé a barna szépség szomorúan. – Akkor a mi kapcsolatunk se lehet örök?

- A kapcsolatok élethosszát nehéz megmondani. Van ami csak pár hét, néhány pedig egész életeden át elkísér – nem értettem, hogy vonhatta le pont ezt a következtetést, de kivételesen örültem neki.

- De te azt mondtad… - akaratoskodott.

- Ami velem történt – fejeztem be a mondatot.

- Azt hiszem most jó lenne ha egyedül maradhatnék… – sóhajtott és lerakta az üres csészét. – Tudod, gondolkodni.

- Biztos elleszel? – gyanakodtam. Nem pontosan értettem Ria gondolatmenetét.

- Persze – festett arcára műmosolyt.

- Ha kellek szólj! – hozzá hajoltam és megöleltem. Nem én igényeltem a testi kontaktust, inkább neki kellett, és én ezt az igényét ismertem fel.

- Köszönöm!

- Semmiség! – léptem ki az ajtón. – Ó a fenébe!

Néztem az ég felé mosolyogva. Bár azt állítottam, hogy nem hiszek, annak ellenére néha-néha elejtettem pár szót, mondatot az ég irányába, hátha a többi ember Istene meghallja a hangomat.

30. rész – A pont a mondat végén

A teraszon állva szívtam a cigimet amit nem tudom melyik fiútól csórtam el, de annyi szent, hogy rohadt jól esett. Lenyugtatta az idegeimet, ezzel ellazítva, aminek igazán örültem, ugyanis nem akartam megtépázott idegekkel Ria elé állni és zaklatott állapotban beszélni vele. A cigit hihetetlen gyorsan elpöfékeltem, úgyhogy kicsit támolyogva indultam vissza a szobámba, közben mosolyogtam a saját hülyeségemen.

Tizedikes voltam. Arra már nem emlékszem, hogy ősz vége volt-e, vagy tavasz eleje de három dolog biztos. Egy: hideg volt, kettő: eléggé szar idő is és három: első órában biosz dogát írtam. Még a tanítás kezdete előtt kimentünk a sulitól alig pár méterre lévő kocsmához ahol oszttársunk Gabi adott egy szál cigit barátnőmnek Kittinek és egyet nekem is. Hiába mondta Nyuszi (így neveztem Kittit, bár semmi alapja nem volt az egésznek), hogy majd szívok az övéből, a másikat pedig hagyjuk meg későbbre, de én persze hülye és makacs voltam, úgyhogy simán elpöfékeltem egy egész szálat, annak ellenére, hogy azelőtt mindig csak pár slukkot szívtam. Ráadásul mivel mindig a suli wc-jében fújtuk a füstöt, benne volt a gyorsaság és ha jól emlékszem, nem kellett 2 perc az elszívásához. Utána kb. 2-3 hónapig nem is cigiztem.

Miután sikeresen betámolyogtam a szobámba, és túlestem egy röhögőgörcsön, megmostam a fogamat. Bár a nikotin hatását szerettem, a szájízemet már annál kevésbé a cigizés után.

Ahogy a tükörbe néztem elfintorodtam. Az arcom sápadt volt, a szemeim alatt pedig karikák húzódtak, amik ha belegondolok, érthetőek is voltak. Az ikrek titkát néha nehéz volt lepel alatt tartani a többiek előtt, napok óta álmatlanság gyötört, ráadásképpen Georg és Gustav közölték, hogy visszaköltöznek Németországba, amiből egyenesen következik a tény, miszerint Dorin is velük tart. Mikor barátnőn leült velem és ezt végigbeszéltük, én bíztatta őt, elvégre ez egy barát feladata. Még akkor is, ha nekem fáj is a dolog.

- Bejöhetek? - hallottam meg Dorcsi hangját.

- Persze! - hangomra vidámságot erőltettem, az arcomat pedig elkezdtem lealapozózni, annak ellenére, hogy valószínűleg allergiás voltam/vagyok rá, mert azonnal kipattogok tőle.

- Mi jót csinálsz? - kérdezte kissé hamiskás mosollyal.

- Emberi külsőt varázsolok magamra - ahogy elkezdtem felkenni a krémet, kicsit meglepődtem. Mikor elindultunk L.A.-be, nekem már volt egy nagyon minimális színem. Ezt csak onnan tudtam, hogy az alapozó színe, elütött a bőrömtől. Viszont amit aznap a tükörben láttam az valami elképzelhetetlen volt. A nap sugarai, annyira megfogtak, hogy az én fehér bőröm már rendesen barnás árnyalattal hatott.

- Néha olyan butaságokat mondasz. – csóválta a fejét Dorin, a kanapén ülve. Tulajdon képen halvány lila gőzöm nem volt az ikrek minek raktak egy kanapét a fürdőbe, de az ötlet nagyon tetszett.

- Akkor itt egy újabb aranyköpés – mostam le a ragacsos kezemet. – Úgy érzem magam mint a Szex és New York-ban.

- Egy biztos, épp Amerikában vagyunk.

- Nem pont erre gondoltam – dőltem a csapnak. – Valójában Josh-ra gondoltam. Tudod jól érzem magam vele, mert inkább egy ismerőst látok benne mint a férfit. Bár a szex témát legszívesebben hanyagolnám vele, de néha ez is belefér – a barátnőm arca kissé elkomorult, de láttam benne valamit ami addig még soha nem volt ott, engem pedig felvillanyozott ifjonti kíváncsiságom. – Igen, tisztában vagyok vele, hogy ezt te nem helyesled, de nem tudok ezzel mit kezdeni – a hajam az arcomba libbent ahogy beszéltem.

- Tami, lehet, hogy jogilag már felnőtt vagy, de a lelkedben még gyerek. Most ugyan azt csinálod mint középiskolás korodban: feszegeted a határokat, csak az a baj itt már nincsenek olyan határok mint mikor még otthon laktál. A szüleid nem szólnak rád azért amit csinálsz, én pedig lehet „fegyelmezhetnélek” de nem akarlak. Ez a te utad és ha szabad akarsz lenni, szabadnak kell lenned.

- Félek, hogy ez a hirtelenjében rám szakadt szabadság előbb-utóbb valami nem jó dologba fog átcsapni. Hisz ismersz! Imádtam megszegni a szabályokat és most az, hogy a saját uram lehetek furcsa, érdekes és kissé rémisztő is.

- De én itt vagyok neked – nyúlt erőtlenül csüngő kezem után. Elmosolyodtam ezen a gesztuson. Ő volt az-az ember aki mindig ott ált mellettem és mint egy őrangyal óvva, vigyázva követte apró lépéseimet.

- Édes vagy Egyetlenem – mikor még mindketten középiskolába jártunk mindig így mondtam neki. Azt hiszem ez már berögződés maradt nálam.

- Félsz?

- Egy kicsit – húztam el a számat.

- Nem lesz baj! Gondolj arra, hogy megint középiskolásak vagyunk.

- Próbálok – sóhajtottam, s egy pillanatra lehunytam a szemeimet. – Csak furcsa lesz megint nélküled élni.

- Hidd el az a másfél két hét majd gyorsan elrepül aztán meg 3-4 napot együtt leszünk.

- Mióta együtt vagy Georggal olyan optimista vagy – felemeltem a kezemet amit fogott, úgy, hogy vízszintben álljon. – És ez nagyon tetszik! – felhúztam a kanapéról és átöleltem. – Érezni akarom, hogy élek!

- Akkor hunyd le a szemedet – úgy tetem ahogy Dorin mondta. A feltétlen szeretet és bizalom amit iránta éreztem lehetővé tette ezt. Amint meggyőződött róla, hogy a szemeim szorosan lezárultak, egy puszit nyomott az arcomra és halkan suttogta. – A fájdalom nem azt árulja el neked, hogy élsz! A fájdalom csak azt jelenti nem jó útra terelődött az életed. Ha boldog vagy az mindennél többet jelent. Nem csak nekem hanem neked is. Erősebb vagy mint azt gondolnád. Én ismerlek, csak észre kellene venned azt az embert akit én látok és elvetned ezt az álarcot.

- Valóban úgy gondolod álarcot hordok?

- Előttem nem. Viszont a világ előtt igen – elmosolyodott, s ez nekem mindennél többet jelentett.

29. rész – Hogy is kezdődött?

Mikor Ria és Tom hazaértek mindketten mosolyogtak, ám én hamar rájöttem, hogy az afroherceg igen erősen tetteti a boldogságát. Szerencsére a barna démon hamar felment aludni, ami logikus volt ráadásul jól is jött. Dorin és Georg a szobájukba voltak (úgyhogy őket a legkevésbé se akartam háborgatni), Gustav valakivel beszélgetett, akiről senkinek fogalma sem volt ki lehetett, én pedig ültem az ebédlő asztalnál és nagyban rajzolgattam. Ez volt az egyetlen dolog, amivel el tudtam terelni a gondolataimat. Mikor azonban Tom lehuppant a mellettem lévő székre, letettem a ceruzát és minden erőmmel rá összpontosítottam.

- A kibaszott életbe! – meredt maga elé üveges tekintettel. – Ez… Ez…

- Nem fair – fejeztem be.

- Most mit csináljak? – fordult tanácstalanul felém.

- Két lehetőség van. Vagy leugrasz a Szabadság szobor tetejéről, vagy szembenézel a feladattal – feleltem rezzenéstelen arccal. Tudom, nem volt kedves dolog ez tőlem, de mégis mi mást mondhattam volna?

- Ugye tudod, hogy az New York-ban van?

- Szerinted miért azt mondtam? Am, bocsi, hogy ennyire flegma picsa vagyok, de nem tudom mit kéne kezdeni ezzel a helyzettel. Billnek megígértem, hogy valahogy eltávolítom Riát a képből.

- De hát a gyerek… - szólt közbe hirtelen Tom. Bár személy szerint meglepett ez a hirtelen jött atyai aggodalom, de valahogy megmelengette a szívemet.

- Nyugi! – tettem a kezére a kezemet. – Ria nem akar majd veled maradni, de a gyerekedet láthatod.

- Biztos vagy benne? – a szemében láttam a kétségbeesettséget.

- Teljes mértékben – mosolyogtam rá, bár akkor még nem tudtam mit fogok csinálni.

- Hiszek neked – állt fel. – Megnézem Billt.

- De halkan. Épp alszik. Azt hiszem rá is fér, elég mozgalmas volt a délutánunk.

- Mi történt? – kérdezte kissé meglepetten.

- Tudod Tom, az életben vannak olyan kövek, amelyeken nem kell fennakadnunk. Menj be az öcsédhez és ne ébrezd fel! – taszítottam rajta egy aprót.

- Jól van – sóhajtott és elindult az emeletre.

Összepakoltam a cuccaimat majd a szobámba mentem és bekapcsoltam a laptopomat. Miután „átnyálaztam” az e-mailjaimat és rájöttem, hogy semmi értelmes nincs bennük, felléptem facebookra. Jó volt, ha csak képről is, de látni a barátaimat és a családomat. Kaptam pár üzenetet, hogy élek-e vagy halok itt Amerikában. Mikor az osztálytársaimnak elmondtam, hogy kiköltözök enyhén szólva is meglepődtek. Hát igen. Bár elég vakmerő és jó párszor felelőtlen voltam, ezt azért nem gondolták volna rólam.

Imádtam középiskolába járni. Nagyon jó volt az osztályom és a tanárok többségét is szerettem. Emlékszem, harmadik előtti nyáron találkoztam a fiúkkal. Bármennyire is hihetetlen beléjük rohantam az utcán. Apa már akkor is kint dolgozott Németországban és a mai napig nem tudom, hogy futhattam épp beléjük. Előző nap kinéztem egy filmet de amilyen precíz volt az időérzékem késésben voltam úgyhogy futnom kellett. Már nem voltam túl messze a mozitól mikor belerohantam egy akkor kinyíló kocsiajtóba. Az visszacsukódott és meg hanyatt vágódtam. Természetesen a fejem koppant a betonon. Az első mondatom pedig ez volt:

- Bassza meg! Ennek csak 4.-ben kellett volna megtörténnie.

Nos, hát igen. Harmadikos koromban zúzódás volt a bal vállamban, hatodikban agyrázkódásom volt, kilencedikben majdnem eltörtem a jobb csuklómat, úgyhogy már előre féltem az érettségi évétől. Nem is annyira az érettségitől mit attól, hogy mimet fogom agyonütni.

Szóval! Végül sikerült feltápászkodnom, és elkezdtem taperolni a fejemet, hogy vajon betört-e vagy sem. Mikor már kezdtem volna megnyugodni, hogy nincs bajom hirtelen valami nedveshez értem a fejemen. Megnéztem a kezem és láttam a vérem. Még általános iskolába jártam mikor az egyik barátnőm szülinapi buliján megnéztünk egy horror filmet amiben egy áldozat egy kádnyi vérben fürdött. Azóta nem féltem a vértől.

Még fel sem eszméltem, hogy vérzik a fejem, mikor egy jó magas valaki elém biggyesztette magát, ezzel eltakarva a napot.

- Jó vagy? – nem lepődtem meg, hogy a faszi, mert hallottam a hangjából, németül kérdezte, hiszen épp Berlinben taknyoltam el. Viszont mikor pár másodperc múlva felismertem a hangját, ledöbbentem.

- Azt a kurva! – bámultam rá tátott szájjal, majd kinyögtem egy igent.

- Tom – nem vagyok igazán vallásos, de mikor meghallottam Bill hangját is, én keresztet vetettem. – Mi történt?

- A kislány elesett.

- Nem vagyok kislány! – bár a németem nem volt akkor még teljesen perfekt, attól hülye sem voltam. Legalábbis csak annyira, hogy fel ne akarjak pattanni a földről. Sikeresen meg is szédültem és visszaestem.

- Jól vagy? – kérdezte kissé rémülten Bill. Mivel azt nem tudtam kinyögni, hogy agyrázkódásom van ezért megráztam a fejem, amitől sikeresen csak még jobban elkezdtem szédülni.

- Be kell vinni a kórházba – közölte Tom és felvett a karjaiba. Na akkor kb el akartam ájulni, bár a kórház gondolata nem boldogított.

Bill hátraült mellém, amíg utaztunk és folyton kérdezgetett és meg igennel meg nemmel válaszoltam. Végül mikor csöndben maradt elmagyaráztam neki, vagyis kézzel lábbal elmutogattam meg elnyögdécseltem, hogy felhívom a szüleimet. Hát azt a beszélgetést nem felejtem el.

- Szia, anya!

- Szia! Na, nem a moziban vagy? Már vége is a filmnek?

- Igazság szerint el se jutottam a moziba…

- Akkor hol vagy? – szakított félbe ijedten.

- Ne ijedj meg! – bár tudtam, hogy ez a legrosszabb amit mondhatok. – Épp a kórház felé tartok…

- Jézusom Tamara! Kivel? Hol vagy most? Mi történt? Eddig miért nem hívtál?

- A Kaulitz ikrekkel. Most parkoltunk le a kórháznál. Nekimentem az autójuk ajtajának mikor azt épp kinyitották. És azért mert kb 5 perce történt.

- Ne mozdulj! Azonnal ott vagyunk! – azzal letette.

Elmagyaráztam az ikreknek, hogy anyámék mindjárt jönnek és meg kell őket várni, de azt mondták nem várnak. Így Bill a bejáratnál maradt engem meg rábízott Tomra. A fejemet végül kemény 3 öltéssel stoppolták meg. Bár nem nagyon vágtam mit beszélt a doki, de az nem tetszett, hogy egy kis helyen leborotválta a hajamat.

Szerencsére mire engem összevarrtak anyuék is megérkeztek az oldalukon Billel. Áldottam az eget azért, hogy kinn voltak a poszterek a falamon mert legalább tudták kiket kell keresni. Sajnos aznap estére benntartottak a kórházban. Infúzió, vérvétel meg a többi. A német egészségüggyel én meg voltam elégedve, viszont szomorkodtam, hogy az ikrek végül se szó se beszéd leléptek.

Este beszéltem Dorinnal és elújságoltam mit csináltam. Hát kissé-eléggé kiakadt a dolgon. Vagyis csak azon, hogy betört a fejem. A fiúkat előszörre nem említettem, nem azért, hogy kisajátítsam az élményt, hanem mert az úgy szerintem sok(k) lett volna egy napra.

Másnap délután engedtek ki. Ám délelőtt még látogatóim voltak a két Kaulitz személyében. Megkérdezték, hogy vagyok és kis milliomodszorra is bocsánatot kértek. Aztán mikor kinyögtem, hogy rajongó vagyok nagyon rendik voltak és adtak autogrammot és fényképezkedtünk is. Bár érdekes volt egy kórteremben de engem nem zavart. Annyit voltam már kórházban, hogy ez érdekelt a legkevésbé.

Aztán megérkeztek anyuék, ők pedig búcsúzkodni kezdtek. Megöleltek, kaptam tőlük puszit és a lelkemre kötötték, hogy vigyázzak magamra. Ami viszont tényleg meglepett az egy ajándékdoboz volt amit már nem vártak meg, hogy kinyissak.

- Hát ez a két srác behalás – közöltem tátott szájjal.

- Te is ilyen szerencsétlen vagy, hogy pont az ő kocsijuk ajtajának rohantál neki – közölte Blanka hűvösen.

- Elhiszed, hogy ennél mákosabb még nem voltam? – húztam fel a fél szemöldököm.

Az ikrektől ajándékba kaptam pár tábla csokit, meg egy plüssmacit amire a bocsánat szó volt hímezve. Ahhoz képest, hogy én rohantam az autójuknak, nagyon jó fejek voltak. Amit viszont nem mutattam meg anyuéknak az egy e-mail cím volt, a maci karjára kötve. Nem hittem a szememnek. Mikor aztán géphez jutottam megköszöntem az ajándékot és a segítséget. Akkor kezdtünk ismerkedni az ikrekkel, és belecsöppentem ebbe a furcsa világba.

28. rész – Titok és döbbenet

Mikor hazaértünk az orvostól Ria felment egy kicsit lepihenni, ami elég érthető volt, én viszont csak fel alá járkáltam a nappaliban és már féltem, hogy kilyukad miattam a parketta mikor az ajtóban megjelent Dorin és Georg.

- Megmentőim! – öleltem át a nyakukat.

- Női dolog? – kérdezte értetlenül a basszeros.

- Valami olyasmi – fintorogtam.

- Akkor asszem… - nézett ránk könyörgően.

- Te most itt maradsz! – parancsoltam rá, majd az én drága barátnőmhöz fordultam. – Be kell őt avatnunk.

- Megőrültél? – döbbent le Dorcsi.

- Miről van szó? – érdeklődött Georg.

- Ja, megőrültem! Csak az van, hogy egy megállíthatatlan tűzvész fenyegeti a papírból gondosan felépített várukat.

- Kinek a micsodáját? – Georg egyre értetlenebbül nézet hol egyikünkre, hol másikunkra.

- Mi van? – az én drága barátosném csak meredten nézett rám. – Úgy érted, hogy…

- Pontosan úgy! – bólintottam össze font kezekkel.

- De hát azt, hogy?

- Bazd meg! – csattantam fel. – Te több évig tanultál bioszt mint én…

- Nem is arra értettem! – akadt ki. – És ez biztos?

- Ja – vágtam rá határozottan. – Nemrég értünk haza az orvostól. Azt mondták olyan 8 hetes lehet.

- Ria terhes? – szólalt meg végül Georg.

- Kuss! – pisszegtem le. – Nem akarom, hogy tudja, hogy tudjátok.

- Rendben! – emelte védekezően maga elé a kezeit. – Tom ki fog akadni.

- Az nem kifejezés – fintorogtam.

- De miről kell még tudnom? – sandított ránk.

- Az ikrek szerelmesek egymásba – közöltem színtelen hangon miközben Dorcsi csak egyre fehérebb lett.

- Apád faszát!

- Az éppen németben van – morogtam az orrom alatt. – Tudod ahol nektek is lennetek kéne! – kiabáltam rá.

- Tami! – szólalt meg végül Dorin, én pedig kussoltam. – Azt hiszem Georg nem így értette.

A barna Adonisz csak állt ott maga elé meredve. Volt egy olyan érzésem, hogy nem így kellett volna vele közölnöm a dolgokat, de amit egyszer kimondtam azt már nem szívhatom vissza. Az én drága barátnőm arca kissé rémült volt, ahogy meredten nézte szerelmét ugyanis a fiú nem mozdult még pislogni se pislogott, egyszerűen csak meredt maga elé szótlanul s csendesen.

- Drágám… - érintette meg a karját Dorcsi. A srác először kissé megszeppent, de ugyanakkor szerelme érintésétől meg is nyugodott egy kicsit.

- És ti… Ti honnan tudjátok? – csak meredt maga elé, mint addig is.

- Az ikrektől… - sóhajtottam. – Én láttam Tomon…

- Bill pedig elmondta nekem – sütötte le e szemeit Dorin.

- De… - emelte fel a tekintetét a basszeros. Tudtam mit akart mondani így mielőtt elhangzott a kérdés én már válaszoltam is rá.

- Azért nem fordultak hozzátok, mert össze voltak zavarodva. Tudod, ezt se e, se Dorin, se én, se senki más nem értheti. Hiszen ők ikrek! Az Isten szerelmére is! – ekkor megcsörrent a nyakláncom, rajta a félszív medállal. Megszorítottam és úgy folytattam. – Az, ha 2 ember egykor egy volt az valami elképzelhetetlen számunkra. Mi nem érthetjük azt, ami köztük van. Mi… - a hangom elcsuklott és a szemem bekönnyezett. Már nem lehetett azt hallani mikor a ti szó elhagyta a számat. Kiszaladtam a házból, egyenesen a medencéhez majd beleugrottam. Ahogy süllyedtem lefelé kinyitottam a szememet és láttam amint két alak a medence szélén állt. Elmosolyodtam majd kiengedtem a levegőt. Akkor vesztettem el az eszméletemet…

Mikor legközelebb magamhoz tértem már a szobámban voltam. Az ágyamban voltam pizsamában és valaki ült az ágyam mellett. Nem láttam tisztám, de megéreztem, hogy ki az. A puha kezek, amik az enyémet fogták, a lélegzetvétel ismerős üteme és az illat. Megszorítottam a kis kezeket mire ő rám nézett. Barna szemeiben már letáborozott az aggodalom, amit tudtam, nem lesz egyszerű elkergetni onnan. Ahogy pár pislogás után kitisztult a látásom, elmosolyodtam.

- Szervusz, nagylány! – ahogy ezt kimondtam előtört bennem pár emlék. Engem mindig a dokim köszöntött így. Bármennyire is fura, ő is hiányzott.

- Nagyon megijesztettél, ugye tudod? – kérdezte fásultan.

- Sajnálom! – komorult el az arcom és lassan felültem. – Nem tudom miért tettem… Egyszerűen csak… Nem tudtam irányítani magam…

- Azt hittem már nincsenek ilyen pillanataid… - az arca kissé eltorzult. Lehet megijedt… Bár őt ismerve, inkább csak engem féltett.

- Eddig én se tudtam, hogy újra előjött… - simítottam hátra a tincseimet. – Tomék már elmentek?

- Igen. – bólintott Dorin. – Bill a szobájában van…

- Elmondtad neki? – kérdezte félve. Mindketten tudtuk, hogy ezt kell tenni, én mégse lettem volna képes rá.

- Sír… - sóhajtott.

- Beszélek vele! – ellentmondást nem tűrve álltam fel, és úgy ahogy voltam egy pizsamanadrágban és egy fehér pólóban átmasíroztam a fiatalabbik Kaulitz szobájába. – Te is jössz? – fordultam a kilincset fogva ikremhez.

- Én már beszéltem vele. – sóhajtott. – Nem tudom, mit érez… Eddig nagyon jól elvoltunk, de most nem tudok neki segíteni…

- Semmi baj! – öleltem át mosolyogva. – Senki nem lehet szuperhős…

- Tudom. – ölelt meg. Mikor elváltunk én beléptem a szobába ő pedig a földszint felé vette az irányt.

Bill háttal feküdt az ajtónak, arcát teljesen a párnák közé fúrta. Hallottam, ahogy sír, viszont ő nem vett észre engem. A nagy ablakhoz sétáltam és elhúztam a sötétítőt. Mire újra felé fordultam, már az ágy szélén ült, de még mindig sírt. Letérdeltem elé, szorosan átöleltem és akkor az én könnyeim is újra elindultak. Bill hozzám bújt, és éreztem, ahogy a pólóm válla átnedvesedik. Odakint dörgött és villámlott, majd eleredt az eső. Bár mi odabentről hallgattuk a tiszta életű kis vízcseppek találkozását a rideg, kemény világgal, amitől életük vége olyan mocskos lett. Ha nem is értek hozzánk, mi könnyeket hullatunk értük…

Ha az ember szeret, valakit azt elengedi… - tartja a mondás. Én próbáltam elengedni az embereket, akik fontosak voltak a számomra, de nem ment. Mikor a fiúk munkát ajánlottak én csak úgy mentem bele ha Dorin is jöhetett velem. Bevallom egy rohadék dögnek éreztem magam emiatt, hiszen ő már akkor főiskolára járt. Sínen volt az élete, én pedig tönkretettem…

- A gyerekét… hordja a… a szíve alatt… - zokogott fel Bill-

- Shhh… - simogattam a hátát és megpróbáltam csitítani. – Ez csak egy gyerek… Nem befolyásolja azt, amit a természet adott nektek! – felültem mellé az ágyra és úgy karoltam át. – Azt a köteléket, ami köztetek van, semmi sem szakíthatja szét…

- Ő akkor is a bátyám gyereke lesz… - furcsa volt az ő szájából hallani a „bátyám” szót. Addig soha nem nevezte így.

- Bill! – fogtam meg a kezeit és egy sóhaj után belekezdtem. – Mindegy milyen áron, de én megakadályozom, hogy bármi is szétszakítson titeket… Nem engedhetem, hogy ti szétmenjetek…

- Ez nem a te kötelességed… - nézte a szőnyeget szomorúan.

- Nem az enyém, és nem is fogok mártírkodni, de ti egymásnak lettetek teremtve, és ezen semmi nem fog változtatni. Szerelemben és háborúban mindent szabad…

- De ugye a babát nem fogod bántani? – az arca elsápadt és a szemében újabb könnyek gyűltek.

- A babának nem lesz semmi baja – mosolyogtam rá. – Szegény picike nem tehet semmiről, ezért nem fogom bántani, de elintézem, hogy Ria ne akarjon Tommal maradni… A picit láthatja majd, de nem kell a boldog családapát játszania.

- Köszönöm! – Bill szemei fáradtan csillogtak.

- Feküdj le! – mosolyogtam, majd mikor kényelembe helyezkedett, betakartam és egyedül hagytam.

Kiálltam a nagy teraszra egy szál cigarettával és csak néztem az esti borús eget. Nem tudtam, hogy fogom megoldani a Billnek tett ígéretemet, de kötelességemnek éreztem vigyázni rájuk. Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott az egyik barátnőm régi mondata: „olyan vagy akár egy anyatigris”.

- Talán… - elnyomtam a cigit és a bal csuklómra meredtem. – Holnap ismét seb fog téged fedni… - végigsimítottam rajta majd visszamentem a házba, egyenesen a nappaliba ahol a többiek éppen mahjongoztak. – Én is beszállok! – lelkendeztem és helyet foglaltam köztük. A szívem furcsán nyugodt volt. Dorin és Georg boldogok voltak, Gustav csak nyomatta a hülyeségeit, Bill pedig csendesen szundikált. Ám tudtam, hogy még nem ért véget számomra a nap. Még volt hátra egy hosszú beszélgetésem, de azt akkor kizártam a fejemből, és csak a játékra koncentráltam.