13. rész – Nem tudom, de lehet, hogy akarom

Az agyam leállt. Nem tudtam mozogni se gondolkozni, sőt a lélegzetem is sokkal lassabb lett. Mintha csak egy párhuzamos dimenzióban lettem volna, ahol az eltemetett álmaim nyugodtak.

- Én… - löktem el magamtól.

- Te? – volt kérdőre.

- Te…

- Én?

- Bill… - nem tudtam értelmes mondatokat összeállítani. De ő megértette. Mint mindig.

- Sajnálom! – a kezei lehullottak a teste mellé.

- Miért? Miért csókoltál meg?

- Nem tudom – a hangja reményvesztett és elcsigázott volt.

- Ezt vegyük semmisnek – próbáltam menteni, amit lehet. – Ittál, és bár nem tudom mennyit ez hatással volt rád. Most menj aludni! Reggel találkozunk.

Azzal egy gyors puszit nyomtam az arcára és már indultam is a legközelebbi szobába. Levetettem magamat az ágyra és megpróbáltam elaludni. De az éber álmok titokzatos rejtekként fogtak körül.

Nem sokat aludtam. És amit igen, azután zihálva ébredtem fel. Mintha valaki fojtogatott volna. Bár már hozzászoktam a képtelenebbnél, képtelenebb álmokhoz, a csalódáshoz és a rémület legtöbb fajtájához, vannak, amik váratlanul érnek. Akárcsak a rémálmaim. Visszagondolva, ha felidézem őket, akkor nem is tűnnek olyan vészesnek. Könnyű is ezt mondani, hiszen a legnagyobb részükre nem is emlékszem. És mégis. Ahányszor visszakerülök a Gordiuszi csomóként körém tekeredő gondolatokba, amiket a tudatalattim közvetít, megijedek.

De lehet, hogy csak beképzelem magamnak az ijedséget. Hiszen ha ezek ott vannak (és nyilvánvaló, hogy ott vannak, hiszen ezekkel álmodok) akkor mi van velük az ébrenlétem során? Ez-az a gondolkodási mód, ami teljesen rám vall.

Az átlagemberhez képest én fordítva gondolkodtam és mindig a lehető legnehezebb utat választottam. Nem tehettem róla. Ez tűnt a legkönnyebbek. Persze a szüleim mindig óva intettem ez iránt miszerint, ha a legnehezebb utat választod, soha nem fogsz egyről a kettőre jutni. Na, és végül igazuk is lett. A céljaim elérésének az érdekében elzárkóztam a világtól és az érzelmektől. Leszámítva Dorint és… Maradjunk annyiban, hogy az exemet. Jöhetnek a tippek, hogy miért? Mert én még most sem tudtam rájönni. Ráadásul miután a facebook-os kapcsolatom egyedülállóvá változott ez a helyzet sem javult. Nem mintha ez annyira megrendített volna. De az emberek ál együttérzése teljesen kiborított. Ha egy metaforát kellene, erre mondanom ez lenne az: „Azelőtt a mocsárban növő virág voltam, de most már csak sár és mocsok vagyok.” Azt hiszem ez így teljesen érthető.

Mindig is azt vallottam, hogy küzdeni kell! De azt hiszem, már belefáradtam…


ui.: Ha valaki meg tudja mondani miből van az-az idézet kap tőlem egy tábla csokit!