22. rész – Csak had álmodjak még egyszer

A nagy sietségnek végül az lett a vége, hogy a nappali laminált parkettáján elcsúsztam, és leszedtem a plezúrt a jobb térdemről.

- Tamara! – Tom kissé morcos arccal jött le a lépcsőn, egy szál törölközővel a derekán, Bill pedig kissé rémülten mögötte, ugyanolyan szerelésben.

- Mi van? – ültem a lábaimon, amik az esés közben magam alá kerültek.

- Te mit csinálsz? – kérdezte meglepetten Bill.

- Leütöttem a térdemet – feleltem vállat vonva.

- Hozok kötszert – futott vissza az emeletre az énekes.

- Miért kellett hallgatóznod? – nézett rám szúrósan az afrofonatos, mikor sikerült leülnöm a kanapéra és helyet foglalt mellettem.

- Mi bajod? – kérdeztem döbbenten. – Te honnan…

- Nem tudom – szép arcán barázdát fájt a tehetetlenség.

- Tom… - érintettem meg a vállát, mire ő elhúzódott.

- Kérlek ne! – nézett rám könyörgő tekintettel.

- De én… - kezdtem értetlenül, de mikor megfogta a kezem elhallgattam.

- Nem tudom, mi van velem. Szeretem Billt. Mindennél jobban, de amikor velem vagy… Ahogy itt teszel, veszel a házban… Mikor rám mosolyogsz és nevetsz… Nem értem… Miért kínzol engem?

- Nem tudom... – hajtottam le a fejemet.

- Akkor is ugyan ilyen voltál – simította ki a hajamat az arcomból. – Mikor először találkoztunk. Akkor még alig beszéltél velünk. Csak keveset tudtál németül. És az óta mi lett? – nézett rám nagy barna szemeivel, amiben a reménytelenség látszott.

- Felnőttem – válaszoltam egyszerűen. – Már nem lehetek az a kislány, akivel aznap találkoztál. Már nem tudok olyan ártatlan és félénk lenni. Én… én…

- Nem akarom, hogy megváltozz! Legyél újra olyan, mint régen! Kérlek, csak még egyszer utoljára! – erre a kijelentésre kibuggyantak a könnyek a szemeimből… Túlságosan sok dolog történt azóta… – Sssh… Ne sírj! – törölte le a könnyeimet.

- De te… Őt szereted…

- Tudom – simogatta az arcomat miközben a padlót figyelte. – De te…

- Más vagyok, mint ő – a könnyeim halkan folytak lefelé az arcomon, majd végső búcsút vettek tőlem mikor lecsöppentek az államon. – De ez annyira nem olyan, mint…

- Egy tündérmese? – mosolygott édesen.

- Inkább az életet hoznám példának… - visszamosolyogtam rá, ő pedig az ajkaimhoz hajolva megcsókolt…

Az idő akkor megállt, és csak mi voltunk. Sablonos szöveg? Én is pontosan jól tudom, mégis így volt. Nem tudnám leírni, hogy akkor pontosan mit éreztem. Szerelemesek voltunk? Nem hinném. Inkább úgy mondanám vonzott minket a másik, és kedveltük egymást. De az biztos nem szerelem volt. Előtte és utána voltam szerelmes, de bár Tomnak sokszor mondtam, hogy szeretem, és ő is számtalanszor a szájára vette ezt a szót, soha nem éreztünk egymás iránt igazi szerelmet.

Inkább volt egy kamasz love story, ami ha úgy vesszük mindkettőnknek jót tett. Egyrészt, én 15 évesen beleestem Geribe és csak három és fél év után szakítottunk. Tom pedig, ugye Tom. Riát leszámítva nem volt normális kapcsolata. Már ha a Riával való kapcsolata normálisnak nevezhető volt…