16. rész – Érzelmek viharában

- Kéri Tamara! – mikor beléptem az ajtón, rögtön Dorinnal találtam szemben magamat, aki hát, hogy is mondjam... Nem volt épp rózsás hangulatban. – Hol a francban voltál?

- Hát az úgy volt… - vakargattam a fejem, mint valami rossz kisgyerek, majd keményen a szemébe néztem. – Valahol – azzal elindultam az emeletre.

- Várj! – kapott a kezem után.

- Mi az? – néztem rá értetlenül és, hogy őszinte legyek kissé ideges lettem.

- Aggódtam érted.

- Tudom – bólintottam majd tovább mentem.

Már nagyon régóta ismertem Dorcsit és szinte nem volt olyan dolog, amiről nem tudott. De ezt elmondani neki? Őrültségnek tűnt. Bár igaz, kettőnk között mindig is ő volt a megfontoltabb és az óvatosabb, én pedig a kis „fejjelmegyekafalnak” típus.

Nem akartam nagyon senkivel beszélni erről. Sem érezni Josh szagát magamon. Így beálltam a zuhany alá és vettem egy forró fürdőt, ami megnyugtatott. És fel is frissültem tőle. Majd, ilyen kellemes hangulatban megjött a kedvem az alkotáshoz, úgyhogy a gép előtt kötöttem ki.

- Tamara! – lépett be a szobába Georg mikor már az ágyon ülve pötyögtem.

- Tessék?

- Beléd meg mi ütött?

- Azt te inkább nem akarod tudni – néztem rá majd tovább folytattam a gépelést.

- Mi van?

- Hosszú – sóhajtottam és kikapcsoltam a gépet. – Mit szeretnél?

- Mit csináltál Dorcsival?

- Mióta hívod te Dorcsinak? – húztam fel a szemöldökömet.

- Az most lényegtelen volt. Miért kell őt is bántani? – tekintetem a karkötőmön lévő félszívre esett.

„AYS

EVER” ez a felirat volt rajta.

- Nem tudom, mire gondolsz – nem néztem rá. Inkább a szőnyeget kezdtem fixírozni.

- Pontosan jól tudod, mire gondolok – elkezdett felém közeledni, mire felpattantam.

- Georg, kérlek, menj ki!

- Miért? – tettetett tudatlanság villogott a hangjában. – Nem foglak bántani.

- Tudom – bólintottam. – Épp ez a baj.

- Miért?

- Te nem bántanál soha. Se engem se Dorint.

- Igen - bólintott, majd kiment a szobából.

- Ez furcsa volt – mondtam magamnak.

Visszaültem az ágyra és bekapcsoltam a gépet. Majd felmentem facebookra. És mit látnak szemeim? Josh felkért, hogy változtassuk az állapotunkat kapcsolatra. Mivel semmi akadályát nem láttam visszaigazoltam. Majd nem egészen 1 percen belül Tom vágódott be a szobába és becsukta maga mögött az ajtót. Sőt, még a kulcsot is elfordította.

- Ez meg mit jelentsen? – pufogott.

- Mire gondolsz? – lecsuktam a laptopot és a rajzasztalra tetem. Akkor már kezdtem félteni a sok ki-be kapcsolás miatt.

- Erre! – elővette a telefonját ahol éppen az én adatlapom volt megnyitva. Rögtön kikaptam a kezéből és elkezdtem olvasni ki lájkolta.

- Nyuszcsííííííííííííííííííííííííííí! – kiabáltam örömömben. Csak azt felejtettem el, hogy magyarul beszélek.

- Micsoda? – értetlenkedett Tom.

- Nem micsoda te faszparaszt! Hanem kicsoda!

- Nekem oszt nyolc – elvette a telefont és zsebre vágta.

- Nekem meg kilenc – fontam össze a karjaimat. – Különben is! Mit zavar ez téged? Nem Billel fűzögeted a romantikus kis szálaidat?

- Halkabban! – tette az ajkaimra az ujját, amitől olyan érzésem támadt mintha egy villám csapott volna belém.

- Mégis ki elől félted a kis titkodat? – söpörtem félre a kezét.

- Mondjuk mindenki elől?

- Egyszer úgyis ki fog derülni Tom – néztem mélyen a szemébe.

- Igen, de az egyszer az nem ma lesz!

- Honnan tudod? – nem tudom mi ütött belém, de valami nagyon az biztos. Előreléptem és tiszta erőmből (ami nem kevés) meglöktem Tomot, aki pár lépést hátrált, de utána visszanyerte az egyensúlyát.

- Mert tudom! – elkapta a csuklómat, és magához rántott. A testünk összesimult, engem pedig kirázott a hideg.

- Mit akarsz? – kérdeztem elfúló hangon.

- Nem tudom – nagy barna szemei gyönyörűen csillogtak. Telt ajkai lassan közelítettek az enyéim felé majd lassan egyé váltak.

- Tom! – toltam el magamtól egy kicsit.

- Tessék?

- Ezt most miért? – olyan volt mintha kívülről látnám magam. Tudtam, hogy a szememben a félelem kristályüvegei csillognak. - Hiszen te őt szereted…

- Igazad van… - elengedett és kiment az ajtón. Én pedig követtem.

De nem a szobájába mentem utána hanem Georgékhoz. Lassan benyitottam és megláttam, ahogy Dorin az ágyon ül, és egy fényképalbumot nézeget. Rögtön felismertem, hogy melyik az. Az első együtt töltött szünetünk képei. Odamentem hozzá és sírva a nyakába borultam.

- Akkora egy balek vagyok!

- Jaj, szívem! – simogatta a hajamat.