25. rész – SMS-ek

A hallgatás nagyon egy idegesítő dolog tud lenni, ha három olyan ember beszélget, akik közül ketten elválaszthatatlan barátnők, a harmadik pedig csak épp, hogy odacsöppent. Sajnos aznap az én nagydumás szám se segített ki minket, úgyhogy csak ültünk ott csendesen, míg a fiúk haza nem értek.

- Megjöttünk! – dobta le Tom a kulcsát az ajtó melletti komódra, majd mikor látta, hogy nem vagyunk a nappaliban elindult a konyha felé.

- Mackókám! – ugrott Ria Tom nyakába és csókolgatni kezdte, engem meg elkapott tőlük a hányinger, de a legrosszabbul szegény Bill járt, aki csak állt ott meredten, és döbbenten, majd felsietett a szobájába, Dorin pedig utána.

- Ria! – tolta el magától a lányt Tom. – Hogy-hogy itt vagy?

- Előbb végretért a fotózás – vigyorgott a lány.

- Értem – bólogatott Tom, de szíve szerint Bill után rohant volna.

- Hülye picsa… - morogtam az orrom alatt, és a fejemmel intettem a két G-nek, akik követtek a nappaliba.

- Mi ez az egész? – kért magyarázatot Georg.

- Ez hosszú – fújtam el egy tincset a szememből, ami rögtön vissza is hullott. A kijelentésemre Gustav bólintott.

- És miért rohant Dorin Bill után? – érzékeny vizek. A basszeros idegesnek tűnt.

- Ezt majd az ikrek elmondják – a dobos bólogatott.

- De Dorint leküldenéd? – érdeklődött Georg. – Négyre vár minket az ingatlanos nő.

- Persze – mosolyogtam rá kedvesen. – De kérlek, ne szóld le! Ha mindent megtudtok, akkor majd megérted – erre Gustav csak hevesen bólogatott.

- Rendben – Georg rám mosolygott, és láttam a szemében a hálát. Biccentettem feléjük, majd felszaladtam az emeletre, egyenesen Bill szobájához. Az ajtórésnyire nyitva volt így hallhattam a beszélgetést.

- Azt hittem nem érint majd meg ennyire… - szipogta Bill. – Hiszen eddig is szerettem, ők pedig együtt voltak.

- Tudom Bill – simogatta az énekes hátát Dorcsi.

- Szerinted neki is fájt? – ahogy félszegen felemelte a tekintetét barátnőmre, csak akkor láttam meg az igazi fájdalmát.

- Biztos vagyok benne – mosolyodott el bátorítóan az én drága barátnőm.

- Bejöhetek? – kopogtam.

- Persze! – szólt ki Bill, s mikor beléptem akkor kezdte törölgetni könnyáztatta szemeit.

- Dorin, Georg azt mondta mennetek kell. Az ingatlanos nő vár.

- Rendben leszel? – pillantott aggódva Billre.

- Aha – válaszolt bár egyáltalán nem volt meggyőző.

- Itt maradok vele – érintettem meg óvatosan Dorin vállát, és olyan érzésem támadt mintha áramütés érne, akár csak mikor az első találkozásunkkor megöleltem.

- Akkor meg pláne – erőletett magára egy mosolyt Bill.

- Rendben – sóhajtott a barátnőm, majd lassú léptekkel elindult kifelé a szobából. Az ajtófélfánál visszafordult, majd mikor úgy látta minden rendben lesz a kisebb Kaulitzzal, sóhajtott és elment.

- Édes lány – közölte az énekes.

- Az – bólintottam az ajtóra meredve, amin az előbb kilépett. – A legédesebb.

- Szereted őt? – pillantott rám Bill. Még így elfolyt sminkel, és meggyötört arccal is olyan őszinte volt.

- Jobban, mint az életemet.

- Akkor te… - kezdett bele kissé döbbenten.

- Nem vagyok szerelmes belé! – vágtam rá határozottan, mégis zavartan.

- Bocsi! – mentegetőzött. – Csak ahogy beszélsz róla meg minden…

- Igen... – túrtam bele a hajamba zavartan. – Nem vagyok belé szerelmes, de nem is úgy szeretem, ahogy mondjuk a nővéremet. Szeretem, és mégsem tudom, mit érzek iránta.

- Mint én Tommal… - harapott az ujjába Bill és ismét előbukkantak a könnyei.

- Shhh…. – simogattam a hátát. – Nem lesz semmi baj!

- Bill! – hallottuk Tom hangját, mire az énekes összerezzent.

- Ne! – suttogta halkan, rémült tekintettel. Bólintottam és az ajtóhoz siettem.

- Beszélnem kell vele! – közölte határozottan.

- Azt mondta ne! – álltam elé, hogy ne lásson be a szobába.

- De muszáj! – közölte, és engem félretolva berontott. Szorosan magához ölelte a törékeny, reszkető testet, majd ajkaik egy rövid időre találkoztak. – Holnap este már veled leszek! – kacsintott a feketére, közben pedig sármosan mosolygott. – Riával elmegyünk vásárolni. El akarja verni a fotózásért kapott pénzt. Majd érkezünk.

- O… Oké – bólintott Bill vörös arccal és kicsit meglepetten.

- Remélem, megfojtja őt egy cérnaszál – mosolyogtam, nem épp kedvesen, majd becsuktam az ajtót.

Billel sokáig beszélgettünk. Nem csak Dorinról és rólam, meg Tomról és róla, hanem úgy mindenről. A bandáról, L.A.-ről, a családjukról, a gyerekkorukról meg az enyémről. Nem tudtuk miért követi az egyik téma a másikat, csak úgy beszélgettünk arról, ami az eszünkbe jutott. És igazság szerint ennek örültem is. Billt mindig távolabbinak éreztem magamtól, mint Tomot, és ez egy kicsit zavart is.

- És akkor tényleg szoknyában mentél iskolába? – hüledeztem egy gyerekkori sztorijuk hallatán.

- Igen – nevetett. – Akkor egy új fiú jött az osztályba és megbeszéltük, hogy megszívatjuk, így Biankaként mutatkoztam be neki. Hála égnek a tanárok aznap nem igazán szólítgattak, úgyhogy elkerültük a lebukást. Persze a srác másnap megkérdezte, hol az a jó csaj, mi meg dőltünk a röhögéstől.

- Ez haláli! – röhögtem a hasamat fogva. A sztorizgatást végül egy hang zavarta meg, ami Bill telefonján jelezte az sms-eket.

Tom: „Szia, Édes!

Itt ülök, és baszottul unatkozom. Jó lenne, ha itt lennél! Csók a pocidra!”

- Ez aranyos – mosolyogtam.

- Az! – Bill elmélyülten nézte a rövid üzenetet. Hát ilyen mikor az ember szerelmes a testvérébe. Futott át az agyamon mikor azt a végtelenül boldog arcot figyeltem.

Bill: „ Szia Drágám!

Szeretnék ott lenni veled és szorosan magamhoz ölelni téged. Csók neked is.”

Akkor még nem gondoltam volna, hogy ebből a két kis ártatlan üzenetből szinte sms háború lesz, de hát a sors nagyon kiszámíthatatlan egy dolog.

Tom: „Ha most itt lennél velem, berángatnálak egy próbafülkébe, és nem eresztenélek el. Látni akarom a vörös arcod.”

Bill: „Tom, ne hozz zavarba! Itt van Tami is.”

Tom: „Legszívesebben letépném rólad a ruhát!”

Bill: „Akkor én meg neked esnék és elkezdenélek mindenfele csókolgatni, de előbb szép lassan leszedném a ruháidat. Különösen lassan az öved és az alsónadrágod…”

Tom: „Bill, én lassan már elkezdek merevedni…”

Bill: „Én is… Abbahagyjuk?”

Tom: „Kéne, de nem akarom!”

Bill: „Ha hazajöttél számolunk!”

Tom: „Ok!”

Ez volt az utolsó sms-ük. Az énekes csillogó barna szemei könyörögve néztek rám, én pedig csak bólintottam mire egy Billt találtam a nyakamban, aki csak boldogan nevetett.

- Sokkal fogtok nekem tartozni ti Kaulitzok – nevettem.

- Hidd el, megéri – mosolyodott el pimaszul Bill.

24. rész – A keleti boszorkány

A beszélgetést követő napokban feszült volt a hangulat a házban. És nem csak a tudattól, hogy Ria nemsokára visszajön, hanem azért is, mert Georg és Gustav is saját lakásba akartak költözni. Bár nem nagyon értettem, hogy ennek mi értelme volt. Az ikrek házában volt elég szoba, stúdió, és amit az ember csak el tud képzelni. Mindebben pedig az érintett a legrosszabban, hogy Dorin Georggal tartott. Megértettem, hogy miért, hiszen szerették egymást. A világ legszebb dolga a szerelem. És én nem akartam közéjük állni…

- Biztos, hogy nem baj? – kérdezte Dorcsi feszült figyelemmel mikor az ágyukon ültünk.

- Nem baj – mosolyogtam. – Az a fő, hogy boldog legyél. Nekem csak ez számít.

- De nem korai ez még? – arcán pici pír jelent meg. – Hiszen ti…

- A mi kapcsolatunk egész más volt – fogtam meg a kezét. – Ti pedig felnőtt emberek vagytok. Nem szólhatnak bele, hogy mit csináljatok.

- De nem leszel nagyon magányos?

- Max elugrom hozzád – vontam vállat.

- Lányok! – hajolt be Georg az ajtón. – Megyünk a stúdióba, majd jövünk.

- Rendben szívem! – libbent oda szerelme mellé Dorin és egy lágy csókot adott az ajkaira. – Szeretlek!

- Én is! – csókolták meg egymást még egyszer majd a fiúk elindultak.

 - Hallod! – kezdtem el vigyorogni.

- Mi jutott már eszedbe?

- Mi lenne ha elvinnénk az egyik autót és csinálnánk a fiúknak valami finom vacsit?

- Ez jó gondolat – mosolyodott el Dorin. – De mit?

- Nem tom – vontam vállat. – De egy biztos! Nem kezdek el itt nekik pörköltet meg húslevest gyártani – erre Dorin kinevetett. – A testvéri szeretett melengeti keblemet.

- Bocsi! – vigyorgott még mindig. – De annyira megnéznélek, ahogy ott forgolódsz kiskötényben, a konyhában.

- Már láttál főzni – szögeztem le faarccal.

- Tudom – bólintott. – De az már nem most volt.

- Igaz, akkor 16 voltam, most meg 18. Megnyugodhatsz, most is ugyanolyan szerencsétlenül mozgok a konyhában, mint akkor.

- Nem is voltál szerencsétlen!

- Köszönöm a bíztatást, de te is tudod, hogy ez ne igaz – meghallottam a kapucsengőt és felszökött a szemöldököm. – Várunk valakit?

- Nem hinném – Dorin arcán a frusztráltság látszott.

Szinte egyszerre indultunk el a bejárati ajtó felé. Első gondolatom az volt, hogy a rendőrség, bár ezt gyorsan elvetettem, hiszen tudtommal nem követtünk el semmit. 3 hónapig munkavállalási vízummal itt lehetünk. Ám mikor megláttam a kis kamerán keresztül, hogy ki áll az ajtóban, enyhén szólva is ledöbbentem.

- Én nem engedem be! – közöltem hidegen.

- Pedig muszáj beengednünk, hiszen Tom barátnője.

- De Tom Billel van – akadtam ki.

- Én is tudom – ez valahogy meglepett, pedig tudnom kellett volna, hogy a kisebbik elmondja Dorcsinak.

- Beengedem – fújtam ki a levegőt és felkapva a kulcsot, elindultam a kapuajtóhoz. Bár akár bentről is kinyithattam volna, az illendőség úgy kívánta, hogy segítsek behozni a csomagjait. Mielőtt a kulcsot a zárba raktam volna, vettem egy mély levegőt, s mikor kinyitottam a kaput próbáltam elővenni a legkedvesebb mosolyomat. – Szia, Ria! – köszöntem kedvesen.

- Te meg ki vagy? – döbbent le. Hát én akármire megesküszöm, hogy olyan förtelmes hangot, mint az övé, még életemben nem hallottam.

- Tomék haverja vagyok Európából – nem tudom, hogy a csaj kinézetétől vagy a hangjától, de visszajött a flegma énem.

- Mióta vagy te itt?

- Hát lassan egy hónapja. Az után érkeztünk, hogy te elmentél.

- Többen is vagytok? – legszívesebben azt válaszoltam volna, hogy nem bazd meg csak többes számban beszélek magamról, de inkább csak félreálltam a kapuból.

- Gyere be! Majd ott meglátod – az orrát magasba emelve, és a két babarózsaszín bőröndöt maga után húzva elkezdett bevonulni az udvarba. Legszívesebben úgy megrugdostam volna, hogy egy hónapig a lába színe kék és lila legyen, de jobban féltem Dorin reakciójától, mintsem, hogy hozzáérjek ahhoz a picsához, úgyhogy csak battyogtam mögötte.

- Szerbusz, Ria! – köszöntötte őt Dorin széles mosollyal és át is ölelte a lányt.

- Szia! – köszönt kicsit meghökkenve.

- Jaj, milyen modortalan vagyok. A nevem Dorina. Georg barátnője vagyok.

A barna „szépség” csak döbbenten meredt maga elé, majd kedvesen 3 puszival és öleléssel köszöntötte Dorint. Hirtelen nem tudtam, hogy örüljek vagy legyek csüggedt a jelenet láttán, de egyben biztos voltam: én nem fogok vele jópofizni!

- Kerülj beljebb! – invitálta Dorin Riát. – Tami majd segít felvinni a csomagjaidat.

- Tami? – nézett rám érdeklődve.

- Tamara – válaszoltam hűvösen majd megfogtam a két bőröndöt. – Tom szobájába?

- Igen – azzal elindultam az emeletre ő pedig követett.

- Dorina nagyon aranyos. Tanulhatnál tőle – közölte velem felsőbbrendűen.

- Hát, először én is próbáltam kedves lenni, de mintha ez téged nem hatna meg.

- Tudom, mit gondolsz rólam. Jaj, de frusztráló, hogy mindenki ilyen irigy rám – mosolygott magában.

- Mi van? – fordultam hátra döbbenten.

- Hát arról van szó, hogy féltékeny vagy rám. Bár meg is értem miért. Egy ilyen lánynak, mint neked, nehéz lehet egy olyan édes fiút találni, mint az én Mackókám.

- Bocs, megyek hányni – tettem le a bőröndöket, majd a szobám felé vettem az irányt. Mikor becsuktam magam mögött az ajtót egyből elkezdtem tárcsázni Tom számát, aki csak nagy sokára vette fel.

- Stúdiózunk, ha nem tudnád – közölte kissé idegesen.

- Leszarom – közöltem ugyanolyan hangsúllyal. – Tudsz róla, hogy a kurvád itt mereszti a picsáját?

- Mi a fasz? – bukott ki az afrofonatos száján.

- Hát kb. Amúgy fingom nincs. Úgy 10 perce megjelent itt. Épp pakolgat a szobádban.

- Azonnal megyünk – azzal kinyomta a telefont.

- Dorcsííííííí! – kiabáltam mikor a földszint felé haladtam.

- Pssz! Ria megkért, hogy maradjunk csendben – fintorgott. – Nem akarok balhézni.

- Megértelek – grimaszoltam. – Egyébként a bagázs jön hazafelé. Ja, és Ria előtt el fogjuk játszani Tommal, hogy szerelmesek vagyunk.

- És Bill? – imádtam, hogy mindig törődik másokkal.

- Nyugi, hármasban megbeszéltük, mikor ti lakást voltatok venni.

- Ebből baj lesz.

- Miért? – nem tudtam miért komorodott el a hangja.

- Mert te szereted őt.

- Mi? – akadtam ki. – Én nem szeretem Tomot. Ő Tom. Egy faszkalap, balfasz. Én tökéletesen elvagyok Josh-al.

- Az, hogy néha randiztok, az téged boldoggá tesz? – neki nem hazudhattam.

- Nem teljesen, de legalább ha nagyon unatkozom, le tudom magam kötni – sóhajtottam.

- Végeztem – vonult lefelé a lépcsőn Ria. Mióta magára hagytam átöltözött. Egy hófehér, lenge, nyári ruhát vett fel, ami mélyen ki volt vágva és alig takart valamit a lábából, valamint egy fekete extra magas sarkú cipőt húzott a lábára. – Nem tudjátok a fiúk mikor érnek haza?

- Kb. 15-20 perc múlva – néztem a csupasz csuklómra.

- Ugye tudod, hogy nincs rajtad óra? – vonta fel a szemöldökét Ria.

- Igen – bólintottam, majd a konyha felé vettem az irányt. – Dorcsi, nem tudod van-e még kávé?

- Nem hinném – követtek mindketten.

- Remek – fintorogtam majd elkezdtem kávét főzni.

- Ugye tudod, hogy ez nem egészséges? – fintorgott a barna „szépség”. És kivett egy palack vizet a hűtőből.

- Nem voltam még 15 mikor elkezdtem kávézni. Úgyhogy nem különösebben zavar. Egyébként meg a cigi és a magas sarkú sem egészséges.

- Ez célzás értékű volt? – nem tudtam teljesen kivenni a hangsúlyából, hogy mit is akar.

- Valami olyasmi – vettem elő egy bögrét, amire a nevem volt gravírozva, és töltöttem magamnak a friss fekete löttyből.

- Na, és milyen volt a fotózás? – terelte a témát Dorin, amiért hálás is voltam neki. Szerintem, ha akkor nem szól közbe, előbb utóbb képes lettem volna megfojtani a csajt.

- Jó, csak fárasztó – támaszkodott a pultnak igazi modellhez híven. – Hawaii gyönyörű hely, és szerencsére a két fotósorozat között volt egy hét pihim is, szóval felfedezhettem az ottani kultúrát.

- A félre kúrás nem kultúra – morogtam egész halkan, hogy szinte én se hallottam, majd köhögni kezdtem. – Egyszer megfulladok.

- Na és mikor lehet majd megnézni a képeidet? – Dorinban ez volt a leghihetetlenebb számomra. Mindig képes volt udvariasan eltársalogni azokkal is, akiket nem szeretett.

- Nem tudom – kezdett el mártírkodni Ria. – Attól függ, hogy engem választanak-e az újságba.

- Akkor ez csak egy válogató fotózás volt? – kérdeztem, mikor sikerült lecsillapítanom a köhögésemet.

- Valami olyasmi. Tudod ilyen a modell szakma – mosolygott ezer wattosan. – Egyébként ti mit dolgoztok?

- Na, azt mi se tudjuk – válaszoltam lazán. – Elvileg én a fiúk csapatában vagyok grafikus.

- Nekem otthon úgy tudják, hogy a koncertek és hasonló dolgok megszervezésében segítek – válaszolta Dorin kissé zavartan.

- Igazság szerint én építésznek tanultam, Dorin pedig gimis volt, aztán elkezdte a szociális munkás képzést az egyetemen (én ezt jól írom? o.O), de félbehagyta. Én meg nem is kezdtem el a fősulit – közöltem, mintha ez természetes lenne, mire Riának leesett az álla.

23. rész – Barátok

Mire Bill visszaért a kötszerekkel Tom már fel alá járkált a lakásban és telefonált. Na és vajon kivel? Hát azzal a kibaszott kurvával. Mikor Riára gondoltam elkapott a hányinger. Na és miért? Mert egész életemben megvetettem és lenéztem azokat a lányokat, és hamarosan egy olyan libával kellett jó pofiznom.

- Bill – pillantottam azokba a szép nagy barna szemekbe, amik annyira hasonlítottak Toméra, mégis annyira különböztek. – Te érted mit beszélnek? Mert én nem nagyon – fintorogtam. Lehet, hogy a németet már tudtam, de az angoltudásom bőven hagyott még kívánnivalót maga után.

- Hát én úgy veszem ki, hogy Ria visszajön – fintorgott.

- Amúgy hol van?

- Fingom nincs – vont vállat. – Valami fotózáson. Talán Hawaii-in. Igazság szerint mielőtt elment összevesztek. Reménykedtem benne, hogy szakítanak is.

- De hát mi majdnem egy hónapja itt vagyunk Dorinnal – döbbentem le.

- Szerinted én tudom, hogy mi tart eddig? – kérdezte érdeklődve. – Amíg nem lébecol itt, én addig örülök.

- Akkor most tisztázzunk valamit – tettem le magam előtt a kezem és kifújtam a levegőt. – Az a csaj, aki Tommal él együtt. Az a modell vagy mi a tököm, most komolyan ide fog jönni és itt fog lakni a házatokban?

- Valami olyasmi – bólintott Bill. Láttam rajta, hogy nem valami lelkes a dolog miatt, de nem akar veszekedést.

- Én ezt nem hiszem el! – felálltam és Tom elé állva elmutogattam neki, hogy elvágom a torkát, majd visszaültem Bill mellé. – Ideges vagy emiatt.

- Ennyire látszik? – sandított rám.

- Nem annyira. Én csak érzem az ilyen dolgokat – megfogtam a kezeit. – Ne aggódj Bill! Nem hinném, hogy ez a kapcsolat Tom és Ria között sokáig tartana.

- Nem tudom… Vagyis igen… Vagyis nem… Én… Izé…

- Szeret téged Bill! – néztem biztatólagosán a szemébe.

- Te, hogy vagy ennyire biztos a dolgokban?

- Hát egyszerűen – mosolyogtam rá. – A pozitív gondolkodás a véremben van.

- Na, mi a helyzet? – kérdezte Bill a bátyját mikor az leült velünk szembe az egyik fotelba.

- Ria 2 nap múlva érkezik. 2-re megyek érte a reptérre. – sóhajtott az afrofonatos.

- Én most akkor… Ööö… Csinálok pudingot! – indultam el a konyha felé, de az idősebb Kaulitz megfogta a pólóm alját. – Te most szépen leülsz a seggedre és segítesz nekünk!

- Miben? – kérdeztem döbbenten mikor helyet cseréltem vele.

- Abban, hogy senki más ne jöjjön rá, hogy mi van velünk.

- Hát amennyit a többiek itthon vannak nem lesz nehéz – fintorogtam.

- Arról nem mi tehetünk – vont vállat Bill.

- Az most lényegtelen – legyintettem. – Na de mit szeretnél, mit csináljak? Gustavot el tudom szédíteni vagy ilyesmi, de Georgot nem vállalom be. Őt max Dorinnal tudom elküldeni, de Dorcsinak meg nem tudok hazudni.

- Egyelőre az is bőven elég, hogy csöndben maradsz – Bill zavartan fürkészte a kertet az ablakon át.

- Oké – bólintottam. A tekintetem találkozott a kisebbik Kaulitzéval aki zavart volt. Tudtam mire gondol, úgyhogy bólintottam.

- Én… Izé… Beszéltem Dorinnal…

- Miről? – érdeklődött Tom.

- Hát ez még azelőtt volt, hogy bármi is történt volna. Még azelőtt az este előtt, hogy összejött volna Georggal. Mivel Tami annyira közel áll hozzád, ezért nem akartam ezt vele megbeszélni, ezért Dorinhoz fordultam.

- Dorin sokkal megbízhatóbb és jobbak a pszichológiai és szociális képességei – helyeseltem.

- És mit mondtál neki?

- Mindent… - Bill lesütötte a fejét és szép arcán végigfolytak a könnyek.

- Bill… - Tom óvatosan felemelte testvére fejét és lágyan megcsókolta puha ajkait. A gyomrom megint görcsbe ugrott, és csak vártam. Akkor előbb elszakadtak egymástól, mint előző este, vagy délelőtt, amit be kell, valljak kicsit rosszul esett. Jó volt őket nézni.

- Na és, mire gondoltál Tom, hogy segíthetnék nektek? – érdeklődtem kíváncsian, mert reméltem, hogy nem azt mondja, amire gondoltam.

- El akarom hagyni Riát, viszont kéne valami fedő sztori…

- És itt jövök a képbe én – sóhajtottam fásultan.

- Tom, én tudom, hogy Tami nagyon bír téged, de nem gondolod, hogy pofátlanság ilyet kérni? – csatlakozott a beszélgetéshez Bill.

- Dorint csak nem kérhetem meg rá – vont vállat az afrofonatos.

- Ha miattad bármi konfliktus alakul ki Dorin és Georg között, esküszöm, hogy megöllek – villantottam az idősebbik ikerre, azt a „mindjárt felnyársallak” nézést, ami öröklődik a családom női ágán.

- Bill, védj meg! – próbált testvére háta mögé bújni az idősebb.

- Én aztán nem! – fordította el a fejét az énekes, és még egy kicsit arrébb is húzódott testvérétől.

- Most miért? – nyafizott Tom.

- Csak mert, azért – vigyorgott Bill és újabb heves csókcsatába kezdtek.

- Khm… Khm… - tetettem a köhögést csak, hogy észrevegyék magukat. Ami azt illeti sikerült is az akcióm. – Figyu! Engem nem zavar, ha ti előttem smároltok. Valahogy furcsán vonzódom a látványhoz is…

- Nem csak a csókéhoz… - szűrte ki a fogai közt a gitáros, mire én megint „szépen” néztem rá.

-…. de mi lesz, ha itthon lesznek a többiek is? Mert ennek az esélye nagyon magas, mivel ők is itt laknak. Jó, még Dorin könnyebb eset, de mi van Gustavval és Georggal? Nekik azért nem lenne egyszerű megmagyarázni a köztetek folyó viszonyt.

- Ez már szóba került köztünk, de semmi konkrétra nem jutottunk – bólintott Bill.

- És ha elmondanátok nekik? – vetettem fel az ötletet.

- Nem! – jelentette ki határozottan az afrofonatos.

- Bill? – fordultam felé.

- Nem tudom. – pirongva kezdte fixírozni a parkettát, majd bátyja arcára sandított. – Dorin és Tami úgyis tudnak már róla.

- Hidd, el én bízom Georgban és Gustavban, de ez sok lenne nekik. Bármilyen szempontból nézzük ez a lányoknak is elég sokk volt.

Nem szólaltam meg. Az ikrek az arcomat fixírozták, én viszont álltam a pillantásukat, és csak hosszú másodpercek után válaszoltam:

- Igazság szerint nem.

- Mi? – döbbentek meg.

- Hát az úgy volt, hogy… Tudjátok, vannak kissé… Hát, hogy is mondjam... – gondolkodtam el. – Érdekes stílust képviselő rajongóitok.

- Ezt érthetőbben, ha kérhetném – vonta össze a szemöldökét Tom.

- Ezt mi… Izé… Ők már kitalálták jóval előbb.

- Kajakra? – Bill eltátotta a száját, s a szemei alátét nagyságúra nőttek.

- Nem, kenura – vontam vállat. – De amúgy igen. Ez már látszott rajtatok vagy mi. Igazság szerint van abban valami, ha ti ketten smároltok. Olyan jó rátok nézni – mosolyogtam kedvesen.

- Te nem vagy normális! – ingatta a fejét Bill.

- Igen drágaságom, ezt eddig is tudtuk.

22. rész – Csak had álmodjak még egyszer

A nagy sietségnek végül az lett a vége, hogy a nappali laminált parkettáján elcsúsztam, és leszedtem a plezúrt a jobb térdemről.

- Tamara! – Tom kissé morcos arccal jött le a lépcsőn, egy szál törölközővel a derekán, Bill pedig kissé rémülten mögötte, ugyanolyan szerelésben.

- Mi van? – ültem a lábaimon, amik az esés közben magam alá kerültek.

- Te mit csinálsz? – kérdezte meglepetten Bill.

- Leütöttem a térdemet – feleltem vállat vonva.

- Hozok kötszert – futott vissza az emeletre az énekes.

- Miért kellett hallgatóznod? – nézett rám szúrósan az afrofonatos, mikor sikerült leülnöm a kanapéra és helyet foglalt mellettem.

- Mi bajod? – kérdeztem döbbenten. – Te honnan…

- Nem tudom – szép arcán barázdát fájt a tehetetlenség.

- Tom… - érintettem meg a vállát, mire ő elhúzódott.

- Kérlek ne! – nézett rám könyörgő tekintettel.

- De én… - kezdtem értetlenül, de mikor megfogta a kezem elhallgattam.

- Nem tudom, mi van velem. Szeretem Billt. Mindennél jobban, de amikor velem vagy… Ahogy itt teszel, veszel a házban… Mikor rám mosolyogsz és nevetsz… Nem értem… Miért kínzol engem?

- Nem tudom... – hajtottam le a fejemet.

- Akkor is ugyan ilyen voltál – simította ki a hajamat az arcomból. – Mikor először találkoztunk. Akkor még alig beszéltél velünk. Csak keveset tudtál németül. És az óta mi lett? – nézett rám nagy barna szemeivel, amiben a reménytelenség látszott.

- Felnőttem – válaszoltam egyszerűen. – Már nem lehetek az a kislány, akivel aznap találkoztál. Már nem tudok olyan ártatlan és félénk lenni. Én… én…

- Nem akarom, hogy megváltozz! Legyél újra olyan, mint régen! Kérlek, csak még egyszer utoljára! – erre a kijelentésre kibuggyantak a könnyek a szemeimből… Túlságosan sok dolog történt azóta… – Sssh… Ne sírj! – törölte le a könnyeimet.

- De te… Őt szereted…

- Tudom – simogatta az arcomat miközben a padlót figyelte. – De te…

- Más vagyok, mint ő – a könnyeim halkan folytak lefelé az arcomon, majd végső búcsút vettek tőlem mikor lecsöppentek az államon. – De ez annyira nem olyan, mint…

- Egy tündérmese? – mosolygott édesen.

- Inkább az életet hoznám példának… - visszamosolyogtam rá, ő pedig az ajkaimhoz hajolva megcsókolt…

Az idő akkor megállt, és csak mi voltunk. Sablonos szöveg? Én is pontosan jól tudom, mégis így volt. Nem tudnám leírni, hogy akkor pontosan mit éreztem. Szerelemesek voltunk? Nem hinném. Inkább úgy mondanám vonzott minket a másik, és kedveltük egymást. De az biztos nem szerelem volt. Előtte és utána voltam szerelmes, de bár Tomnak sokszor mondtam, hogy szeretem, és ő is számtalanszor a szájára vette ezt a szót, soha nem éreztünk egymás iránt igazi szerelmet.

Inkább volt egy kamasz love story, ami ha úgy vesszük mindkettőnknek jót tett. Egyrészt, én 15 évesen beleestem Geribe és csak három és fél év után szakítottunk. Tom pedig, ugye Tom. Riát leszámítva nem volt normális kapcsolata. Már ha a Riával való kapcsolata normálisnak nevezhető volt…

21. rész – Család

Miután sikeresen előkerestem a telefonomat, amit nem is tudom már hova tettem, újra leültem a medence szélére áztatni a lábamat, és közben felhívtam a nővéremet.

Hogy mit érdemes róla tudni? Nagyjából semmit. Nem vagyunk tipikus testvérek. Teljesen más dolgok érdekelnem minket. Ő akkor éppen Veszprémben volt fősulin. A mákos! Neki összejött a dolog. Jó, én se vagyok okés. Miért is? Na lássuk csak: a tesóm egy iskolában húzta az igát, mialatt én L.A.-ben buliztam és pasiztam. Így belegondolva szerettem volna főiskolára járni. Már 10-ben kiválasztottam a helyet, de közbejött a sors, vagyis inkább a Tokio Hoteles fiúk.

- Szia! – vette fel a telefont Blanka.

- A húgod 1 hónapja egy másik kontinensen van és te csak egy sziát tudsz kinyögni? – akadtam ki.

- Már megint hisztizel? – becsülöm a nővéremben, hogy teljesen semleges tud lenni az irányomban. – Tényleg azért hívtál fel, hogy nekem panaszkodj?

- Nem bazd ki! Meg akartam kérdezni, hogy vagy?

- Ha anyának elmondanám, hogy beszélsz, akkor kapnál – hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Akkor anyádnak jó hosszú keze lenne – még középiskolás korunkban ragadt ránk ez az „apád”, „anyád” szóhasználat. Pedig vérszerinti tesók vagyunk. – Különben is per pill, Európában nagykorúnak számítok.

- De te most Amerikában vagy.

- Te meg a földön. Na, most örülsz?

- Inkább nem válaszolok. – a háttérben nevetést hallottam, és poharak összekoccanását.

- Te most bulizol? – döbbentem meg.

- Igen! Ha nem buliznék, és nem lennék fent akkor valószínűleg elküldtelek volna a jó büdös francba amiért felébresztettél.

- A testvéri szeretet melengeti keblemet – mosolyogtam, majd kis híján beleestem a medencébe úgy elkezdtem röhögni. – Na, majd hívlak! Puszika!

- Szia, Tamara! – azzal letettük.

Nem tudom aznap mi vezérelt, de miután felhívtam a nővéremet, szinte rögtön felcsörgettem anyumat is:

- Szia, kincsem! – vette fel, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Hogy vagy? Minden rendben?

- Persze anyu! – mosolyogtam. – Mizujs veletek?

- Semmi különös. Jól vagyunk, és minden rendben van. Na, de mesélj! Hogy vagy, milyen a munka?

- Jól vagyok. Minden nagyon klassz. Hát a munka, kevés – nevettem. – Mivel nem én vagyok egyedül a marketingesük, ezért jól elvagyok. Majd valamelyik nap találkozom Suzival, akivel majd együtt fogok dolgozni. Kíváncsi vagyok rá.

- Értem. Na és a fiúkkal mi a helyzet? – majdnem kinyögtem, hogy felváltva nyomom Tommal meg Billel, de hát anyámnak ezt csak nem kéne mondani.

- Hát, vagy egy fiú, Josh akivel nemrég ismerkedtem meg egy buliban. Vele egész jól elvagyunk.

- Ennek örülök.

- Tamara! – hallottam a fiúk kiáltását.

- Megyek! – kiabáltam vissza. – Bocsi anyu, dolgom van. A fiúk átjöttek időpontot egyeztetni. Majd hívlak. Puszi!

- Rendben, szia! – kinyomtam a telefont és villámléptekkel futottam vissza a házba.

Mikor elutaztunk Dorinnal még úgy volt, hogy egy külön lakásunk lesz valahol L.A.-ben. Persze gondoltuk, hogy a fiúk ezt nem engednék, szóval nem kötözködtünk mikor ide hoztak minket a házukba. Persze anyu úgy tudja, hogy máshol lakunk. Nem akartam őt idegesíteni.

20. rész – Vágy

Tom keze óvatosan simított végig, öccse törékeny állcsontján, mire a fekete, lassan, érzékien lehunyta két szemét és ajkait bátyja felé emelte. Az afrofonatos szenvedéllyel nézett azokra a puha, telt ajkakra, amiket tegnap óta félt megérinteni. Testük egy pillanatra megfeszült, majd mikor ajkaik találkozott az izmaik felhagytak a merevséggel, hogy puha érintéssel simíthassák egymás testét.

Leírhatatlan, és felismerhetetlen. Átérezhetetlen és irreális, mégis ott volt a szemeim előtt az a csoda. Az élet csodája…

Bill szorosan simult bátyja testéhez, az idősebb pedig egyre csak közelebb húzta magához a törékeny testet. Szenvedéllyel ölelték egymást és akarattal. Együtt akartak lenni. Hiszen ők feltétel nélkül tudtak szeretni…

- Bihll.. – nyögte az idősebb és kezét testvére nyakára csúsztatta.

- Tohm… – nézett az bátyja szemébe a fekete. Olyan ártatlan volt az egész. Akár csak az első csók két kamasz között. Nagyon igyekeztek, de néha összeütődött az orrul és el-el kellett hajolniuk a másiktól mikor már túl messzire mentek.

- Én… Én… - Tom hangja remegett. Félt kimondani, amit ténylegesen érzett.

- Mond el! Kérlek… - simogatta testvére arcát az énekes. Édesen mosolygott, és gyengéd volt. Tom pedig Bill kezéhez nyomta az arcát.

- Szeretlek. Szerelemmel szeretlek!

- Tom… - a fekete hangja remegett, a szemei pedig könnyesek voltak. – Én is szeretlek szerelmem..

- Annyira gyönyörű és tökéletes vagy… Te vagy az én mindenem! A szerelmem. Az egyetlenem!

- Ez nagyon édes tőled… - ölelte magához az afrofonatost. – De… De mi lesz Riával?

- Amint visszajött a fotózásról szakítok vele. Szép és kedves lány. De én téged szeretlek! Csakis téged! És nem akarok vele lenni. Az egyrészt csalás lenne. Másrészt pedig neked rosszul esne. Nem?

- De… - motyogta Bill zavartan. Édes volt a szemérmessége. – De neki ez rossz lesz…

- Neked pedig a mostani helyzet rossz kedvesem. Vagy talán tévedek?

- Nem… - rázta a fejét az énekes.

- Akkor ezt eldöntöttük… - ölelte magához őt szorosabban a bátyja. – Minden rendben lesz!

- Ameddig velem vagy addig igen…

Sokáig feküdtek egymást karjai közt, csak ölelve a másikat. Tom pedig néha-néha végigsimított Bill oldalán és combjain. A vágytól már bizsergett a bőrük is, de a tétova simogatáson túl nem mertek lépni. Amint a másik ágyéka közelébe értek azonnal visszarántották a kezüket, és félszegen bocsánatot rebegtek.

Visszatartotta őket az, hogy ha tovább lépnek onnan már nincs visszaút. Bármennyire is szerették egymást, és vágytak a másikra, de a mázsás súly ott lebegett a fejük felett. Így csak finoman érintették egymás „szabad” területeit.

- Te is szeretnéd? – tette fel végül, hosszú várakozás után a kérdést Bill.

- Nem tudom mire gondolsz… - dadogta zavartan az idősebb, mialatt testvére pólóját figyelte.

- Nézz a szemembe Tom! – szólt rá erélyesen, mire Tom mélyen a szemeibe nézett.

- Legszívesebben már rég a csupasz bőrödet csókolgatnám. De nem lehet Bill! Ha tovább megyünk…

- Ha tovább megyünk akkor tovább megyünk és a tiéd leszek. Azért vagy ilyen para mert azt hiszed a nyakadon maradok?

- Ne beszélj butaságokat! Dehogy félek emiatt - simogatta a fekete arcát. – De fájni fog.. És ezt nem akarom…

- Majd óvatosak leszünk! Vazelinem pedig van. Tudod, a tetkókhoz.

- Tudom édes… - simított végig a gitáros Bill fenekén. – Hmm…

- Tapizol… - pirult el teljesen az énekes.

- Azt hittem ezt szeretted volna… Ne haragudj… - mentegetőzött az idősebb.

- Markolj a fenekembe… - fúrta a fejét szerelme nyakába.

- Rendben… - Tom először csak finoman simogatta öccse tomporát, majd erősen belemarkolt és magához húzta. Csak ekkor érezte meg a fekete merevedését. – Bihll… Te…

- Érihntsd meg… Kérlehk… - suttogta nyöszörögve a kisebb.

- Jóh… - motyogta az afrofnatos, majd a keze finoman testvére ágyékát kezdte simogatni, mire Bill hangosan nyöszörögni kezdett. – Olyan kemény vagy…

- Neh haragudj… - rebegte szemérmesen a fiatalabb.

- Bill… - simogattam ikre vöröslő arcát a gitáros. – Egyáltalán nem haragszom. Ne mond ilyen butaságot! Főleg, hogy még nem is értél hozzám…

- Szabad?

- Asszem… - vont vállat zavartan az afrofonatos. Testvére keze pedig óvatosan elindult. Először csak az arcát simogatta, majd egyre lejjebb haladt. A nyakára, majd a mellkasára, végül a hasára. Tom pedig ezalatt halkan kapkodta a levegőt. Végül öccse rátalált arra a helyre ami egy halk nyögést váltott ki belőle.

- Tom… Te… - Bill el akarta kapni a kezét, de bátyja nem engedte neki.

- Kérlek Billie… - figyelte őt vágytól csillogó szemmel a másik. – Olyan régóta szeretném ha ezt tehetném veled. Ha te tennéd ezt velem… Már nem félek. Semmitől. Mert veled akarok lenni!

- Akkor remélem senkit nem zavarunk meg… - kezdte lassan mozgatni a kezét az énekes.

Az egész olyan természetes volt számukra. Az egyforma testüket csak a tetoválások és a piercingek különböztették meg. Tom lassan haladt lefelé öccse nyakán és a mellkasán. Régebben soha nem értette miért van az a fránya mellbimbópiercing. Ám ahogy az ajkai közé véve játszott vele, és szerelme kéjes sóhajok közt vonaglott alatta, egész más színben látta a fém tárgyat.

Bill az extázis pillanatában szorosan szerető testvérébe kapaszkodott, és szinte már csillagokat látott az élvezettől. Az oly régóta várt megkönnyebbülés akkor végre szétáradt a testében és az ájulás határára sodorta. A szíve ezerrel vert, és csak kapaszkodott, ezzel meglovagolva az élvezet összes hullámát.

- Olyan gyönyörű voltál… - simogatta testvére izzadt, kipirosodott arcát az afrofonatos.

- Szeretlek... – suttogta pihegve a fekete.

- Én is szeretlek, te fekete angyal!

- Most te jössz! – tápászkodott fel az énekes.

- Billie, feküdj csak vissza. Ráérü… - Tom szava elakadt ahogy testvére lehúzta róla a boxert én finoman rámarkolt.

- Milyen kemény vagy… - suttogta elhűlő hangon.

A gitáros azt hitte őt is kézimunkában fogják részesíteni. Ám az énekes egész másra gondolt. Ajkaival és nyelvével finoman, kissé ügyetlenül vette birtokba az ágaskodó hancúrlécet, amitől a testvére csípője megrándult. Sokszor volt már lánnyal. És jó pár ilyen alkalmon túl volt már. Ám ez egész más volt. Sokkal több. Valami tökéletesebb. Valami misztikusabb és csodálatosabb.

A szemei fel-felakadtak annak ellenére, hogy minden vágya volt szerelmét ebben a helyzetben látni. Hiszen olyan nagyon kívánta őt. Ezt az egészet. Akár egy futó pillantástól is felgyorsult a pulzusa és lángra lobbant a vére.

A dolog sokkal rövidebb ideig tartott mint remélte, és mint szerette volna. A teste és a lelke is túlságosan régóta vágyott már erre a fajta kielégülésre ahhoz, hogy tovább bírja. Öccse pedig készségesen állt a szolgálatára.

- Lihegte mikor már kapott levegőt, és szorosan a karjaiba zárta Billt.

- Nem volt nehéz! – mosolygott angyalian a fiatalabb.

- Te vagy az én egyetlen szerelmem Billie!

- Ne hívj így… - pirult el az énekes és testvére nyakába fúrta az arcát.

- Miért ne? Olyan aranyos…

- És kínos is…

- Ne legyen az! Mert én szeretlek – válaszolta egyszerűen Tom.

- Én is szeretlek… - suttogta a fekete.

Bár egyikük se tervezte, de hamar álomba merültek. A kéj és az élvezet sokat kivett belőlük. Viszont a mérhetetlen boldogság mindenért kárpótolta őket. Ez volt nekik a minden. A kezdte és a vég. A nap és az éj. A fény és a sötét. Maga a saját kis ősrobbanásuk.

19. rész – Kárhozott lelkek

- Ti se vagytok normálisak – motyogtam Tomnak miközben a reggeli kávémat kavargattam.

- Mert? – vonta fel a szemöldökét.

- Mert vagy hajnali 2-ig smároltatok – ásítottam.

- Te kukkoltál? – akadt ki és majdnem leejtette a csészéjét.

- Ja – bólogattam és nagyot kortyoltam a fekete italból.

- Te nem vagy normális! – temette az arcát a kezei közé.

- Még csak most jössz rá? – döbbentem meg.

- Jó reggelt! – jött le mosolyogva, de álmosan Bill és töltött magának a gőzölgő fekete csodából.

- Bill, ezt nem fogod elhinni – mondta Tom mikor az énekes is helyet foglalt.

- Hallgatlak – kortyolgatott óvatosan.

- Tamara kukkolt minket az éjjel.

- Mi? – köpte ki a kávét.

- Szerencsétlen! – fejeztem ki véleményem és a papírszalvétáért nyúltam.

- Tami, tudod mi… - hebegett Bill.

- Szeretitek egymást, de tesók vagytok, ezért ne mondjam el senkinek – törtöltem le az asztalt. – No, para! Értem a szitut.

- Te se vagy szívbajos – temette a kezei közé az arcát a fekete.

- Tudom – vigyorogtam, majd komolyabbra vettem a figurát. – De tényleg nem kell aggódnotok, én megőrzöm a titkokat… - felálltam és elindultam kifelé a medencéhez. – Hisz az én titkomat is már mióta őrzöm…

Ahogy a lábaimat behelyeztem a hideg vízbe végigfutott rajtam a borzongás és libabőrös lett a karom. Nem gondolkoztam semmin, csak hallgattam a város zajait. Furcsa mód újra kiskamasznak éreztem magam. Csüggedtnek és elveszettnek. Furcsa volt… Nagyon is. Mióta ismertem Dorint az a nagy üresség eltűnt a lelkemben, és ahogy középiskolába kerültem sok új barátom lett, na és persze ott volt a szerelem is. És akkor… Olyan más volt. Az ereimben éreztem az életet. De akkor? Fogalmam sincs. Már több hete voltunk L.A.-ben és addig annyira pörgött minden, hogy észre se tudtam venni mennyire egyedül lettem.

Nem hibáztattam érte senkit. Hiszen kire kellett volna haragudnom? Gustavra? Jóban vagyunk meg minden, de neki is van magánélete, nem lóghatok rajta. Georgra vagy Dorinra? Hiszen boldogok, és csak ez a lényeg. Nincs jogom közéjük állnom. Esetleg Tomra vagy Billre? Róluk már ne is beszéljünk. Tom ez alatt a pár hét alatt végig mellettem volt. Most pedig? Egymásra találtak. Nincs ebben semmi rossz. Abszurd nagyon is, de nem rossz.

Bosszantott a viselkedésem. Legszívesebben kiszaladtam volna a világból, és nem először. Egészen 16 éves koromtól éreztem már azt a bizonyos érzést. Megfogalmazni nem lehet, csak átérezni. Azt viszont nagyon.

- Vajon mit csinálhatnak a fiúk? – kalimpáltam a lábammal a vízben. – Meg kéne őket nézni…

Felálltam és lassú léptekkel elindultam befelé. Persze mivel vizes volt a lában, sokszor megcsúsztam a laminált parkettán, de végül esés nélkül értem el a lépcsőhöz, amin hála az égnek egy szőnyegsáv ment végig.

Az emeletre érve fülelni kezdtem. Eltartott egy darabig mire bármit is meghallottam mivel a hallásom nem volt épp a legtökéletesebb. Bár ez akkor nem hatott az újdonság erejével. Egész életemben rosszul hallottam, de a vizsgálatok nem mutatták ki, hogy bármi bajom is lenne.

A hang a ház keleti részéből jött, szóval elindultam az ikrek szobái felé. Csak az a csepp gubanc volt, hogy a két szoba pontosan egymással szemben helyezkedett el, így nem volt más választásom, mint bekukucskálni.

Tom ajtajánál próbálkoztam először, de az teljes kudarcként jött át, úgyhogy átmentem Bill ajtaja elé, de ami ott fogadott… Hát az nem volt semmi. Nem volt izgató, sem pedig provokáló. Egyszerűen csak szeretetteljes.

Tom és Bill az ágy végében ültek, a hátukat a falnak támasztva. A lábaik keresztben voltak, és fogták egymás kezét. Nem tartották a szemkontaktust, csak néha-néha találkozott a tekintetük, de akkor is riadtan néztek másfelé. Ilyenkor a pír játszott az arcukon, és a tekintetükben megszületett valami megfoghatatlan.

Vannak olyan dolgok az életben, amit ha az utolsó pillanatunkig mesélünk, akkor sem érti senki más, hogy mi mit éreztünk egy adott pillanatban. A szerelem egy láthatatlan, megfoghatatlan és összetéveszthetetlen dolog. Az nem látja, és nem értheti senki, ám azon a napon én láttam.

Azelőtt azt hittem senki nem láthatja a másik szerelmét, azon a napon viszont én láttam az ikrek szerelmének kiteljesedését.

Mikor a tekintetük találkozott megszületett valami. Először nem tudtam, hogy mi lehet az. Gyönyörű volt és gyötrelmes. Fájdalmas és boldog egyszerre. Hihetetlen és mégis valóságos, olyan, ami mások számára láthatatlan, én mégis láttam. A tulajdon két szemem előtt játszódott le minden. És az érzelmek, akkor még csak gyerekcipőben jártak…

18. rész –Áldozat és jutalom

Mindig azt gondoltam, ha majd Dorinnal egy helyen lakunk, vagy legalább is közel akkor sokat leszünk együtt. De hát ez a tervem már akkor befuccsolt. Igazság szerint nem bántam, vagyis igen, de megértettem mit érez. Ő tényleg szerette Georgot ahogy a fiú is őt. És ezt nem akartam a szemére vetni, mert hát… egyszóval pofátlanság lett volna. Úgyhogy azon az estén ismét hármasban voltunk abban a rohadt nagy házban. Az ikrek és én.

Na, már most. Mivel Dorinnak megesküdtem, hogy nem szólok bele a fiúk kapcsolatába (vannak, akik szerint esküdözni nem szép dolog, de én nem vagyok ilyen) ezért megpróbáltam elfoglalni magam.

Először arra gondoltam, hogy felnézek msn-re hátha fent van a középiskolai legjobb barátnőm Rita. De mégsem nyúltam a gép után. Hogy miért? Magam sem tudom. Talán féltem a reakciójától, vagy nem is tudom. Bár most így visszagondoltam, szerintem magamtól tartottam.

Nem tudom mikor éreztem úgy, hogy már végképp elegem van a szobám falaiból, és elindultam a házban. Igazság szerint a fiúkat kerestem. Ösztönösen vezetett az utam Tom szobájának irányába. Az ajtó előtt megálltam, és a résen keresztül leskelődtem befelé. (Ismétlem: Tudom nem szép dolog a leselkedés, de nagyon hasznos.)

- Kérlek Tom! – nyafogott Bill. – Áruld már el, hogy ki tetszik.

- Nem – nevetett az afro fonatos.

- De miért? – nyafizott az énekes.

- Mert nem és kész – válaszolt határozottan Tom.

- Olyan lehetetlen tudsz lenni – háborodott fel Bill.

- És mégis vagyok – vigyorgott az idősebb.

- Tudod, hogy nem erre értettem – nézett bátyja szemébe a kisebbik.

- Tudom… - Tom egyre közelebb lépett testvéréhez, míg végül alig fél – egy centi maradt köztük a távolság.

- Tom te mit csinálsz? – jött zavarba Bill.

- Nem tudom… – az idősebb beletúrt testvére selymes, fekete hajába.

- De ez most… - Bill nem tudta befejezni a mondatot, mert bátyja az ajkaira tapadt, és olyan szenvedéllyel csókolta meg, hogy levegőt is alig kaptak.

Visszafojtott lélegzettel figyeltem az eseményeket. Az ikrek teste összesimult, ahogy szorosan ölelték a másikat. Mintha nem is először csinálnák ezt egymással…

- Bill!

- Tom! – mondták egyszerre egymás nevét mikor kb. 5 perc után elszakadtak egymástól. – Én… Izé… - mentegetőzött Bill.

- Ne kérj bocsánatot én voltam… - mindketten annyira zavartak voltak. Átfutott az agyamon, hogy talán közbelépek, de ezt az ötletet hamar elvetettem.

- Mi most…

- Csókolóztunk – láttam Tom arcán, hogy még kimondania is abszurd, mégis örül, hogy megtörtént.

- Ez így nagyon nyers megfogalmazás – vakargatta a tarkóját Bill, és a padlót fixírozta.

- Ennél szebben pedig nem tudom mondani – vont vállat az idősebb.

- Ezt titokban kell tartanunk! – jelentette ki határozottan a fekete.

- És el is kell felejtenünk? – Tom közelebb lépett testvéréhez.

- Azt nem mondtam – mosolygott Bill, és újra birtokba vették egymás ajkait.

17. rész – Egy igaz barát

Nem tudtam mit mondjak Dorinnak. Ha mindent töviről hegyire elmeséltem volna… nos, nem merek belegondolni. Bár ő állt és ma is ő áll hozzám a legközelebb néha félek a reakcióitól. Na meg persze az ő idegi állapotát is féltem magamtól.

- Kérhetek valamit? – mosolygott angyalian.

- Te bármit.

- Ha legközelebb bepasizol előtte légyszi szól! – és nekem vágott egy díszpárnát.

- Úgy lesz – nevettem.

- De amúgy mennyire komoly? – már nem volt ott annyira a hangjában az a humoros lejtés. Féltett.

- Nem tudom – vontam meg a vállam és a párnát kezdtem fixírozni. – Asszem csak úgy alakulgat.

- És Tommal mi lesz?

- Vele amúgy se jött volna össze. Túlságosan különbözünk – ahogy ezt kimondtam furcsa nyomást éreztem a mellkasomban. Soha nem akartam ezt kimondani. De ez volt az igazság.

- Szerintem meg pont, hogy hasonlítotok – mosolygott Dorin. – De értem, hogy miért terelsz róla.

- Ezt most nem értem.

- Mert tudod, mi van köztük – huncut mosoly görbült Dorin szépen ívelt ajkaira.

- Mi? – ha lehet ilyet mondani, enyhén sokkos állapot kerültem.

- Nem csak neked vannak forrásaid.

- De most komolyan! – hisztiztem. – Mert oké, hogy nekem az ikrek elmondták. De neked… Bill – esett le.

- Aha – bólogatott Dorcsi.

- Most kajak az van, hogy szeretik egymást csak szarnak? – akkor már ki voltam akadva.

- Hát azért ez nem lehet nekik könnyű. Hiszen ikrek meg minden – imádom Dorint. Mindig elő tudja hozni a jobbik eszem.

- Igazad van... – gondolkodtam el. – Hiszen mi olyan könnyedén vesszük ezeket a dolgokat. De nem kéne.

- Örülök, hogy erre rájöttél – mosolygott, mint mindig.

- Jó igazad van! Csak tudod egész más a szitu, ha van egy olyan ember, mint én és ő nem igazán használja a fejét.

- Ebben van valami – gondolkodott el.

- De szeretlek én ilyenkor! – arcomra egy féloldalas mosolyszerű akármi ült.

- Tudom – ölelt át.

16. rész – Érzelmek viharában

- Kéri Tamara! – mikor beléptem az ajtón, rögtön Dorinnal találtam szemben magamat, aki hát, hogy is mondjam... Nem volt épp rózsás hangulatban. – Hol a francban voltál?

- Hát az úgy volt… - vakargattam a fejem, mint valami rossz kisgyerek, majd keményen a szemébe néztem. – Valahol – azzal elindultam az emeletre.

- Várj! – kapott a kezem után.

- Mi az? – néztem rá értetlenül és, hogy őszinte legyek kissé ideges lettem.

- Aggódtam érted.

- Tudom – bólintottam majd tovább mentem.

Már nagyon régóta ismertem Dorcsit és szinte nem volt olyan dolog, amiről nem tudott. De ezt elmondani neki? Őrültségnek tűnt. Bár igaz, kettőnk között mindig is ő volt a megfontoltabb és az óvatosabb, én pedig a kis „fejjelmegyekafalnak” típus.

Nem akartam nagyon senkivel beszélni erről. Sem érezni Josh szagát magamon. Így beálltam a zuhany alá és vettem egy forró fürdőt, ami megnyugtatott. És fel is frissültem tőle. Majd, ilyen kellemes hangulatban megjött a kedvem az alkotáshoz, úgyhogy a gép előtt kötöttem ki.

- Tamara! – lépett be a szobába Georg mikor már az ágyon ülve pötyögtem.

- Tessék?

- Beléd meg mi ütött?

- Azt te inkább nem akarod tudni – néztem rá majd tovább folytattam a gépelést.

- Mi van?

- Hosszú – sóhajtottam és kikapcsoltam a gépet. – Mit szeretnél?

- Mit csináltál Dorcsival?

- Mióta hívod te Dorcsinak? – húztam fel a szemöldökömet.

- Az most lényegtelen volt. Miért kell őt is bántani? – tekintetem a karkötőmön lévő félszívre esett.

„AYS

EVER” ez a felirat volt rajta.

- Nem tudom, mire gondolsz – nem néztem rá. Inkább a szőnyeget kezdtem fixírozni.

- Pontosan jól tudod, mire gondolok – elkezdett felém közeledni, mire felpattantam.

- Georg, kérlek, menj ki!

- Miért? – tettetett tudatlanság villogott a hangjában. – Nem foglak bántani.

- Tudom – bólintottam. – Épp ez a baj.

- Miért?

- Te nem bántanál soha. Se engem se Dorint.

- Igen - bólintott, majd kiment a szobából.

- Ez furcsa volt – mondtam magamnak.

Visszaültem az ágyra és bekapcsoltam a gépet. Majd felmentem facebookra. És mit látnak szemeim? Josh felkért, hogy változtassuk az állapotunkat kapcsolatra. Mivel semmi akadályát nem láttam visszaigazoltam. Majd nem egészen 1 percen belül Tom vágódott be a szobába és becsukta maga mögött az ajtót. Sőt, még a kulcsot is elfordította.

- Ez meg mit jelentsen? – pufogott.

- Mire gondolsz? – lecsuktam a laptopot és a rajzasztalra tetem. Akkor már kezdtem félteni a sok ki-be kapcsolás miatt.

- Erre! – elővette a telefonját ahol éppen az én adatlapom volt megnyitva. Rögtön kikaptam a kezéből és elkezdtem olvasni ki lájkolta.

- Nyuszcsííííííííííííííííííííííííííí! – kiabáltam örömömben. Csak azt felejtettem el, hogy magyarul beszélek.

- Micsoda? – értetlenkedett Tom.

- Nem micsoda te faszparaszt! Hanem kicsoda!

- Nekem oszt nyolc – elvette a telefont és zsebre vágta.

- Nekem meg kilenc – fontam össze a karjaimat. – Különben is! Mit zavar ez téged? Nem Billel fűzögeted a romantikus kis szálaidat?

- Halkabban! – tette az ajkaimra az ujját, amitől olyan érzésem támadt mintha egy villám csapott volna belém.

- Mégis ki elől félted a kis titkodat? – söpörtem félre a kezét.

- Mondjuk mindenki elől?

- Egyszer úgyis ki fog derülni Tom – néztem mélyen a szemébe.

- Igen, de az egyszer az nem ma lesz!

- Honnan tudod? – nem tudom mi ütött belém, de valami nagyon az biztos. Előreléptem és tiszta erőmből (ami nem kevés) meglöktem Tomot, aki pár lépést hátrált, de utána visszanyerte az egyensúlyát.

- Mert tudom! – elkapta a csuklómat, és magához rántott. A testünk összesimult, engem pedig kirázott a hideg.

- Mit akarsz? – kérdeztem elfúló hangon.

- Nem tudom – nagy barna szemei gyönyörűen csillogtak. Telt ajkai lassan közelítettek az enyéim felé majd lassan egyé váltak.

- Tom! – toltam el magamtól egy kicsit.

- Tessék?

- Ezt most miért? – olyan volt mintha kívülről látnám magam. Tudtam, hogy a szememben a félelem kristályüvegei csillognak. - Hiszen te őt szereted…

- Igazad van… - elengedett és kiment az ajtón. Én pedig követtem.

De nem a szobájába mentem utána hanem Georgékhoz. Lassan benyitottam és megláttam, ahogy Dorin az ágyon ül, és egy fényképalbumot nézeget. Rögtön felismertem, hogy melyik az. Az első együtt töltött szünetünk képei. Odamentem hozzá és sírva a nyakába borultam.

- Akkora egy balek vagyok!

- Jaj, szívem! – simogatta a hajamat.